Hív ma az utca, a mindent látott néma beszédű.
Jönnek a gázolt hitbe alázott szürke remények,
eszme se kell ma a harchoz: a sarcból ennyi elég volt!
Mostoha évtized ifjakat érlelt nagy feladatra:
felszabadulni a vadkelet átka alól. Igazukról
szól ma a vizsga, jövőnkért tenni csak ez jogosít fel.
Sok vörösispán itt ne akarjon tapsot a vérhez,
mit kizsaroltak bárki fiából, kényszerek árán,
ostoba eszmepecérek, spiclik szolgahadával.
Nyílnak a gyárak, üzennek az izmos gőzkalapácsok,
törvényt őrző tiszteletükkel küldik a bátrak
hadseregébe parittyás Dávidok új ivadékát.
Háromszín lobogó egyesíti a tettre a készek
nagy tömegét, kik felsorakoznak, az elvetemültek
gépezetével, a zsarnoki renddel szembeszegülni.
Széles a front, már mind ide értek a nemzet erői,
összefonódnak az érvek a vállak rengetegében,
kétkezi munkás, mérnökök, orvosok így menetelnek.
Ünnep ez, új születésnap, szemben a puskacsövekkel,
mert fenyegetnek a zsoldba szegődött néptagadóink,
mégis előre, ha áldozatunk kell most a hazának.
Napra nap, útkeresésbe merülten vesznek az órák,
egyre veszettebb vérebek ádáz átka a sortűz,
védtelenekre lövetnek a gyávák, mély fedezékből.
Végül a csillagözönből vérpolipok kerekedtek,
karjaik összefonódtak fojtani, sárba taposni.
Lett renegát, idehívni a hordát, újra tarolni.
Csöppnyi esély volt, mégis az önbecsülés követelte
így belevágni a forradalomba, a vérzivatarból
venni erőt, hagyatékul az emberi szellem ügyéhez.
