Ma már szinte teljes egészében beborította a feledés homokja azt az ordas nagy gazemberséget, amelyet az akkori magyar miniszterelnök követett el 2004-ben (23 millió román munkavállalóval riogatva gáncsolta el a kettős állampolgárságot). A szóban forgó miniszterelnök azóta politikailag, emberileg és szakmailag, vagyis minden lehető módon megbukott, de ez cseppet sem gátolja meg abban, hogy egyfajta politikai kísértetként itt huhogjon körülöttünk, és terjessze azokat a kriptaszagú nézeteket, amelyektől minden ép elméjű ember igyekszik távol tartani magát.
Számomra a XXI. század legnagyobb csodája, hogy ennek az őrültnek még mindig tábora van, sőt, ez a tábor – akár a lefolyóduguláskor visszamaradt szenny – egyre terebélyesedik. Hívei bekebelezték a fővárost, és most nagyon közel állnak ahhoz is, hogy a közösségi médiában kiüresedett ifjúságot is meghódítsák. De ez nem egy békés, a mostanitól csupán nüánszokban eltérő jövőre alapozó térnyerés, hanem a múltat végképp eltörölni szellemiségre épülő forradalmi lendület. A néhány hónappal ezelőtti győzelem fel is szabadította az ehhez szükséges energiákat, aminek következtében az eddigi kormánygyalázó, óegygéző mantrázás átalakult jelenséggé.
Egy ismerősöm néhány nappal ezelőtt bement az egyik bankfiókba, hogy valamilyen ügyét elintézze, amikor az ügyintéző hölgy – fölfedezve, hogy az ismerősöm Romániában született – pikírten megjegyezte, hogy miért nem megy vissza a hazájába és kezelteti ott a pénzügyeit. Akiről szó van, 30 éve magyar állampolgár, és nagyobb összeget tart ebben a bankban, ám ez most mellékes. Az ügyintéző ezzel a kiszólásával átlépte azt a bizonyos Rubikont, amely előtt még Julius Caesar is tétovázott. Talán ha egy kocsmában valamilyen vélt vagy valóságos sérelem nyomán fakad ki ezen az elítélendő módon, az ismerősöm bölcs önmérséklettel faképnél hagyja, ám ott, abban a környezetben nem lehetett tétlen. Azonnal odakérette a főnököt, és feldúltan beszámolt neki az őt ért sérelemről. Az ügyintéző hölgy ekkor – ahhoz a szellemiséghez illő módon, amelyet követ – simán letagadta az egészet, de az ismerősöm önérzetes és öntudatos módon ragaszkodott a jegyzőkönyvezéshez. Ez meg is történt, most tehát írásos dokumentuma van az esetről: az a papír, amelyre kézzel sebtében leírta az elhangzottakat, és amelyeket a bank hivatalosan, pecséttel ellátva átvett.
A dolog innentől holtpontra jutott, mert gyanítható, hogy bár a panaszt hivatalból kivizsgálják, a törvényes határidő leteltével küldenek majd neki egy semmitmondó levelet, hogy ha úgy érzi, valamilyen sérelem érte, azért a bank elnézését kéri. A hölgy pedig, aki ezt az egészet okozta, továbbra is ott marad ügyintézőnek.
Lehet, hogy azt mondják erre: jó, rendben van, ez a nő egy idióta, de hát tele van a világ ilyenekkel. Szinte minden határon túl született és onnét áttelepült, majd itt magyar állampolgárságot kapott, adófizetővé lett, rendes, becsületes polgárt lerománoztak, tótoztak vagy szerbeztek már, és ebbe még nem halt bele senki. Valóban, ez a métely nem olyan látványosan pusztít, mint a kínai koronavírus, de vigyázat, nem csak a határon túli magyarok gyűlöletéről van itt szó. Egy másik ismerősömet az egyik szupermarket pénztárosa oktatta ki meglátva nála a Magyar Nemzetet, hogy jobban tenné, ha ehelyett esti mesét olvasna az unokáinak. Ez az ismerősöm nyugdíjas tanárnő – nem a határon túl, hanem itt született és itt is dolgozott egész életében ebben a hazában – szó nélkül lenyelte a sértést, ami nagy hiba volt.
Hogy mit kellett volna tennie, annak eldöntését önökre bízom.
