Van egy ismerősöm, a Pocsoládi, akit nemrég vett egy új autót. Tudom, hogy a magyar hagyományok szerint ilyen esetben irigykedni kéne rá, én mégis csak sajnálni tudom. Hallgassák meg az élménybeszámolóját, és meg fogják érteni, miért:
– Szóval megvettem ezt a kocsit haver – kezdte, miután meghívtam egy kávéra –, de fogalmam sem volt milyen nyűgöt veszek a hátamra. Az első meglepetés akkor ért, amikor jobbra kívántam fordulni. Megtekertem a kormányt, ám az mozdulatlan maradt. Rejtett hibára gyanakodtam, de megszólalt egy hang, hogy a jobbra fordulás külön előfizetést igényel, mint ahogy a balra fordulás is. Vennem kell egy kanyarodási keretet, ami kreditekből áll és plánok, azaz jogosultsági csomagok formájában áll rendelkezésre. Ha megtekerem a kormányt, az levon egy kreditet, amelynek hiányában az ember csupán az egyenes haladás alapszolgáltatásával élhet.
Ott álltam a forgalomban, mint egy lerobbant ételszállító futár, gyorsan vettem hát kanyarodási plánt az okostelómmal, de amikor elindultam, és sikerrel befordultam a sarkon – egy kreditem bánta – , kiderült, hogy a fékezés is előfizetéshez kötött. Ha rátapostam a pedálra az autó lassult, de közben folyamatosan figyelmeztetett, hogy a tényleges megállás a fékezési plán nélkül csak egy fal igénybe vételével lehetséges. Képzelheted, milyen gyorsan vettem ezek után egy fékezési plánt, de megérte, mert amikor ezek után rátapostam a fékre, a kocsi végre megállt.
Később, amikor gyorsabban szerettem volna haladni, megtudtam, hogy harmadik sebességig gond nélkül válthatok, de afölött újabb plánra lesz szükségem. Minden magasabb fokozatba kapcsolás egy kreditembe kerül. Mondanom sem kell, hogy fogcsikorgatva bár, de ennek a kívánalomnak is eleget tettem.
Ugyanez vonatkozott a klíma használatára, a rádióra, az ülés állíthatóságára, meg még vagy egy tucat olyan elemre, amelyek létezéséről addig nem is tudtam. De a kocsi most már valóban működött: kanyarodott, fékezett, gyorsított, irányt váltott, megállt és elindult, mint egy jól nevelt, modern jármű egy jól szabályozott világban. Csak éppen potyogtak közben a kreditek.
Ekkor értettem meg, hogy nem autót vettem, hanem részvételi jogosultságot egy rendszerben, ahol a világ nem tilt, nem kényszerít, nem akadályoz, hanem finoman, udvariasan és folyamatosan számláz – zárta a vallomását Pocsoládi, és csakhogy el nem sírta magát.
Itt következett be, hogy komolyan megsajnáltam. Kifizettem a kávéját, és azzal a boldog gondolattal köszöntem el tőle, hogy én ugyan gyalog járok, de ahhoz nem kellenek kreditek. Legalábbis egyelőre.
