A spanyol Cádiz közelében úgy tűnik, megtalálták Atlantiszt. Már meg is jelent erről egy beszámoló, azt fejtegetve, hogy Platónnak alighanem igaza volt, mert a helyszín, a forma és talán a kor is megfelel annak, amit leírt Timaiosz című munkájában.
Mindez persze semmit nem változtat azon a tényen, hogy ebben a felfedezésben nincs különösebb újdonság: a régészek bizonyos időközönként eljutnak arra a felismerésre, hogy az ősi mítoszok nem teljesen alaptalanok. Atlantisz legendája pedig dobogós helyet foglal el az ősi mítoszok között, nem csoda, hogy sokan, sokféleképpen és sok helyen keresik a romjait. De a végkifejlet rendszerint ugyanaz: amikor már úgy tűnik, megvan a bizonyíték, mindig kiderül, hogy a szenzáció csak egy újabb hipotézis.
Gyanús, hogy a cádizi romok is erre a sorsra jutnak. Ha egy kicsit megpiszkálják őket, biztosan kiderül majd róluk, hogy római koriak, vagy azt megelőzőek, de semmiképpen sem Atlantisz maradványai. Őszintén szólva, nem is bánnám ezt, mert a legendák úgy jók, ahogy vannak. Sokkal izgalmasabb azon tűnődni, milyen csodálatos lehetett ez a hely, mint a kezünkben tartani egyik tégláját. A bizonyosság ugyanis megöli a mítoszt, és eltünteti az iránta tanúsított érdeklődést. Gondoljunk csak Petőfire: ha megtalálnánk a sírját, a vele kapcsolatos legenda átalakulna egyszerű adattá. A sírja felett ott állna egy kőtábla, rajta a felirattal, hogy itt nyugszik Petőfi Sándor. Néha egy odavezényelt iskolai osztály ráhelyezne egy koszorút, vagy még azt sem. Hamar arra a sorsra jutna, amire Vörösmarty sírja a Fiumei úti temetőben, amelyet pontosan be tudunk azonosítani, de nem szövünk köré legendákat.
Ha Atlantiszt mégis megtalálnák, az ennek az ősi legendának a végét jelentené, nem beszélve arról, mennyire lehangoló lenne néhány kagylóval, hínárral borított kőtömb ahhoz a sok csodához képest, amit ehhez a városhoz társítunk. A kutatásban persze nem is erről a letűnt civilizációról van szó. Mindannyian keressük a magunk Atlantiszát: azt a rejtélyes, elérhetetlen világot, amelyet soha nem térképezhetünk fel, mert az csak a vágyaink kivetülése. Atlantisz az egyik legnagyobb civilizációs metafora. Ez tart bennünket mozgásban, ez űz és hajt előre, ez serkent új felfedezésekre, mert a keresés az, ami soha nem ér véget. És talán éppen ez ad értelmet az emberi létezésnek is: mindig kell, hogy legyen előttünk egy tenger mélyén rejtőző város, amelynek körvonalai nem a valóságban, hanem a képzeletünkben rajzolódnak ki.
Ezért nyomozunk Atlantisz után, és ezért nem találjuk meg soha, ahogy mi magyarok sem Attila sírját az aranykoporsóval. Gyerekkoromban én is szaporán kutattam, olyannyira, hogy a kertünk végét fel is ástam miatta, de hiába. Ám, hogy a fáradozásom nem volt hiábavaló, annak apám lehetett a megmondhatója, mert kifejezetten örömmel látta, mekkora gyomirtásra voltam képes az álmaimért. Ha csak ennyivel jutunk közelebb Atlantiszhoz is, máris megérte.
