Majoros Sándor
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának kálváriája elválaszthatatlan azoktól a politikai játszmáktól, amelyek következtében megszűnt a Vajdaság autonómiája. 1989-ben a Milosevics beszédektől föltüzelt nép Újvidéken hatalomváltó puccsot hajtott végre, és ennek a szabadkai magyar színjátszás is hamar áldozatául esett. A nacionalista szerb vezetés egy Ljubiša Ristić nevű belgrádi sztárrendezőt helyezett a társulat élére, akinek az volt a feladata, hogy az addig jobbára a délvidéki magyarság nemzeti és kulturális kötődéseit ápoló, hovatartozást erősítő szabadkai magyar színjátszást kozmopolita látványszínházzá változtassa. Ezt az elvárást Ljubiša Ristić villámgyorsan teljesítette, aminek következtében a szabadkai magyar színházi élet hosszú időre furcsa, tetszhalott állapotba került.
Minderről az anyaországi, ezen belül pedig a budapesti színházszakértő közönség a kevésnél is kevesebbet tudhat. Részben azért, mert minden művészeti területen eléggé belterjesek vagyunk, részben pedig azért, mert a határon túli kulturális intézmények létért folytatott küzdelme érdektelenséggé silányul abban az acsargásban, amelyet a határon inneni, politikai alapon megmérgeződött szekértáborok egymás irányába kifejtenek. Szabadka, Kassa, Beregszász magyar színházainak sorsa olyan kevés honfitársunkat érdekel, hogy ha a határon túliak közül valaki nálunk vendégeskedik, nem lehetünk biztosak, hogy arra az egyetlenegy alkalomra megtelik miattuk egy átlagos befogadóképességű nézőtér.
Nemrég a szabadkaiak mutatkoztak be a budapesti Katona József színházban. Virrasztók című produkciójukra erősen nyomott áron kínálgatták a jegyeket – NKA-s támogatással potom nyolcszázért ülhettünk bele oda, ahova máskor négyezerért is csak kivételes szerencsével –, ennek ellenére az előadás napján még vásárolhatott belépőt, aki akart. Végül jó háromnegyed ház jött össze, pedig a Virrasztók ennél a gyér érdeklődésnél sokkal több figyelmet is megérdemelt volna, ha máshonnét nem is, legalább a nagyon látványosan távol maradó szakma részéről.
A darab egy sokra hivatott fiatal szerző, az alig harmincéves Lénárd Róbert munkája. Dramaturgiailag rendkívül feszesre húzott kétfelvonásosában, mindvégig ott lebeg az a fásult, kiábrándultsággal vegyes csodavárás, amely egész generációját, a polgárháború után felnőtté vált vajdasági fiatalokat áthatja. Ez a jellegzetesen vajdasági – azon belül pedig talán egy kissé ezredfordulós – couleur locale a Virrasztókban országhatárokon átívelő módon, univerzálissá válik. mert az elvágyódás, a jobb élet hipotetikus lehetőségének szinte már rögeszmeszerű víziója a határ innenső oldalán sem talajtalan. De a Virrasztókban még az is benne van, amit egy hasonló zsánerű magyarországi drámában legfeljebb túlzó abszurditásként jelentkezhetne. Lénárd Róbert munkájából teljesen hiányzik az a manierizmust támogató mesterkéltség, ami nélkül Magyarországon ma nem létezhet életszagú művészet. Nehéz elvitatni, hogy az éjfélkor bemondott hírek mindig ugyanazt a semmitmondó katyvazt tukmálják ránk, és hogy az elképzelt valóság alkalmasint éppen annyira sorsformáló lehet, mint az, amelyiket valóságnak hiszünk.
Keresve sem lehetne ennek jobb foglalatot találni a szabadkai vasúti pályaudvarnál, amely egyben a Balkán és Európa határmezsgyéje is. Itt ér véget a kés élénél is keményebb, posztháborús valóság és kezd szétterjedni a lebegtetően könnyed, szinte már álomszerű másik dimenzió, a civilizáltnak hitt Európa aurája, amelytől a schengeni határ rossz oldalán bámészkodók nem egyszer transzcendens állapotba kerülnek. A virrasztás ebből adódóan nem is egyfajta idegállapot, hanem logikus következmény. Elaludni és ellazulni csak akkor érdemes, ha megnyugtat bennünket a gondolat, hogy oda és úgy fogunk felébredni ahol, és ahogyan álomra szenderültünk. A darab szereplői nem kérnek ebből a túlságosan is érdes valóságból: a hangosbeszélőt kezelő Dominik (Pálfi Ervin), abban leli minden örömét, hogy nyersen odamondogat az egyébként rá se bagózó utasoknak. A segédtakarító Trisztán (Ralbovszki Csaba) arról ábrándozik, hogy Londonba megy, és híres zenészként megcsinálja a szerencséjét, a köztük ide-oda hánykódó, kóros álmatlanságban szenvedő kantinos lány, Ajsa (Kalmár Zsuzsa) pedig csak szeretetre vágyik. A negyedik szereplő, a vécésnéni Mása (Sziráczky Katalin) figurája már nem ennyire kidolgozott, és igazából nem is illik bele a képbe. Egy kicsit olyan ő, mint a detektívfilmekben a segéd, akinek csak az a dolga, hogy a főnyomozó rajta keresztül tudathassa a közönséggel azt, amit mögöttes tartalomként tudni szükséges.
A darab azért ezt nem sínyli meg, mert amit Mása nem kap meg karakterként, azt teljes mértékben magáénak tudhatja színpadi előadóként. A Virrasztók ugyanis igen erőteljesen zenés színmű. A minimalista, ezen belül pedig egy kicsit talán pszichodelikus rockra emlékeztető számokat az Isomnia együttes (ifj. Kucsera Géza és Lakatos Mátyás) prezentálja, basszusgitárosuk, énekesük pedig a Dominiket alakító Pálfi Ervin, akinek játéka ettől a folytonos átlényegüléstől egyenesen bravúrossá válik. A vizionált, csak az éterben létező barátot formáló Baráth Attilának kevés megmutatkozási lehetőség jutott, de mindvégig ott volt a háttérben, és mozgástechnikai megoldásokkal vétette észre magát.
Zárszóként elmondható, hogy a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tehetséges fiataljai egy vérátömlesztésszerűen friss, és a pesti színházi életet szinte már a modorosságig átható trendeket jószerével félresöprő produkciót hoztak el a Katonába. Hernyák György rendezése tökéletes szimbiózisban él a darab által kitermelt nyelvi közeggel, amely a pesti fülnek helyenként talán túl durvának is tűnhet, de hát mit lehet tenni, ha egyszer ilyen a Balkán. A szókimondó abszurditás pedig akkor is ütős, ha költészetté, pontosabban metaforává változik. Erre talán a legékesebb bizonyítékot a Hernyák szövegeire épülő betétdalok szolgáltatták. Kár, hogy előadás után a gyűjteményt nem lehetett CD-n is megvásárolni. Reméljük, hogy a Szabadkai Népszínház Magyar Társulata a legközelebbi budapesti vendégszereplésén már erre is felkészül.
