Zaim

Az eső elől futottunk be a boltba. Magdi azt mondta, jó hely lesz, majd nézelődünk, meg minden, de nekem már a bejárati ajtó sem tetszett. Otromba rézkilincs, eperlevél-díszítéssel. A küszöb alatt befolyt a víz, és kis tócsába gyűlt a lábunknál. Magdi nem törődött ezzel a kellemetlenséggel: rögtön odament egy fogashoz, és gusztálni kezdte a blúzokat.
Csak most láttam, hová vezetett: hatalmas fikuszok között, drága cuccokkal megpakolt ruhaakasztók, drótvázból készült próbababák, meg olyasféle fehérnemű-kifeszítők, mint amilyen a borbély újságtartója volt gyerekkoromban. Mondtam is Magdinak, hogy ez egy drága üzlet, jobb lett volna átmenni a sétálóutcába, valamelyik csöndes sörözőbe. Biztosan szíven találtam, mert fájdalmas mosollyal, ám elengedte a blúz ujját, és azt mondta: rendben van, gyerünk át.
De akkor már annyira zuhogott, hogy esztelenség lett volna elindulni. Magdi szerencsére ismert egy átjárót, ami a boltból a túlsó utcára nyílott. Rögtön kézen fogott, és a térelválasztó paravánok közt kanyarogva egy rejtett folyosóhoz irányított.
– Szóval te mégis idejársz vásárolni! – korholtam, de ő csak nevetett. Élvezte a titokzatosságot, és főleg azt, hogy egy huzatos folyosón cibálhatott végig, ahol víztócsákon kellett átgázolnunk.
Homályos járat volt, remek díszlet egy kis idegborzoló kalandhoz, de hiába reménykedtünk, nem toppant elénk a rőzsét cipelő anyóka. Ehelyett a kijáratnál, ahol a folyosó tág kerengővé szélesedett, belebotlottunk egy kofferen ücsörgő emberkébe.
Először azt hittük, egy gyerek, és valójában ezért is mentünk oda hozzá. De aztán kiderült, hogy jó harmincas férfiember, és csak azért látszik kicsinek, mert összehúzza magát. Hökkenetnyi ideig szó nélkül álltunk fölötte, mert észrevettük, hogy alvadt vértől ragacsos a haja.
– Megverték? – kérdezte Magdi, mivel az emberke kabátujjából is kikandikált a válltömés.
Rossz érzésem támadt. Eszembe jutott, hogy tizenöt évvel ezelőtt pontosan így ismerkedtem meg vele: a szüreti bálban betörték az orrom, és amikor az ártézi kútnál mosakodtam, odajött és megkérdezte: megverték?
El akartam vezetni onnét, mert ki tudja, mi várható egy ilyen ápolatlan külsejű alaktól, de elkéstem. Magdi jótét lélek volt világéletében. Alig várta, hogy segíthessen valakin. Most is úgy viselkedett, mintha a két megveretés közötti időszak csak egy rövid epizód lett volna.
A figurát Zaimnak hívták – ez gyorsan kiderült –, és a boszniai Travnik város szülötte volt. Ausztriába igyekezett a nagybátyjához, ám az osztrák hatóságok nem engedték be az országba vízum nélkül. Két napig őgyelgett a városban – kereste a kocsmát, ahol a hozzá hasonló átutazók gyülekeznek –, de egy talponállóban leütötték, és elvették tőle a bukszáját pénzestől, címtárastól. Nagyon aggodalmas képet vághattunk, mert rögtön megnyugtatott bennünket: pár nap múlva biztosan meglesz a vízum, csak be kell menni érte a nagykövetségre, addig meg kibírja valahogy.
Furcsálltam, hogy ilyen jól beszél magyarul, de Zaim rögtön kész volt a válasszal:
– Tudok még szkipetárul, satrováciul, vlahul, lícsányul meg egy kicsit cigányul – sorolta az ujjain. – Nekünk balkáni népeknek ösmernünk köll egymás nyelvét, ha már így összetekeredtünk.
Szegény, otthontalan ördög! Ezzel a kétes hasznosságú nyelvismerettel akart beilleszkedni a hazátlan népek panoptikumába. Nem csoda, hogy azonnal megsajnáltam. Elővettem a pénztárcámat, és már majdnem a kezébe adtam egy ötszázast, amikor Magdi a fülembe súgta, hogy nem kéne megaláznunk ennyire.
– Nézz csak rá, mennyire megrendült az önbizalma. Már nem is borotválkozik… – suttogta.
Ami azt illeti, Zaimra tényleg ráfért volna egy csipetnyi méltóság. A felületes szemlélő akár cipőtisztítónak is gondolhatta volna, és úgy pislogott fölfelé, mint egy otthontalan, elkódorgott pincsikutya. Zavaromban eltettem az ötszázast és színlelt sértődöttséggel megkérdeztem:
– Hát akkor mi legyen? Tartsak neki egy lélekemelő szónoklatot?
Ekkor már idegesített a helyzet. Akármennyire is viszolyogtam ettől a plezúros képű figurától, épp eleget tudtam róla ahhoz, hogy nem volt jogom faképnél hagyni.
– Az lesz a legjobb, ha elvisszük magunkkal – jelentette ki végül Magdi. – Nem ücsöröghet ebben a koszfészekben addig, amíg a vízum megérkezik.
Így történt, hogy Zaim hazajött velünk, és bekvártélyozta magát a kis szobába. Cakuláit – a bocskorát nevezte így – kint hagyta a bejáratnál, a kofferét meg begyömöszölte az íróasztalom alá. Amikor Magdinak megjegyzéseket tettem emiatt, a vendégjogra hivatkozott. Ám estefelé éppen ő volt, aki megjegyezte, hogy Zaimnak kecskeszaga van. Utána szimatoltam a dolognak, és tényleg éreztem valami ferde szaglatot. Zaim a konyhában otthonról hozott sajtot csemegézett. Azt hittem, innét a furcsa illatozás, de tévedtem. A félreértés csak Deres bácsi látogatása után derült ki.
– Melyikőtök járt az állatkertben? – szimatolt bele a levegőbe, miután visszaadta a múlt héten kölcsönkért rádióújságot. – Tömény medveszag van nálatok.
Ez az! Medveszag! A bosnyákok szelíd mackói! Velük élnek, velük alusznak, velük továbbítják a postát. Szó sem lehetett hát arról, hogy megfürösszük Zaimot. Ezzel a beavatkozással elveszítené azt a közeget, ami őshazájára emlékezteti. Tapintatból aznap nem is szellőztettünk.
Másnap reggelre Zaim úgy eltűnt, mint a ködbefújt lehelet. Bekukkantottam az íróasztal alá, és megnyugtattam Magdit: ne aggódjon, vissza fog jönni. Még örültem is, hogy ügyintézni ment, mert legalább fölkészülhettem egy kicsit Boszniából. Magdi – mint nagy szakértője a vendégjognak – okosított föl, hogy foglalkoznom kell Zaim lelkivilágával, rábeszélni, meséljen a szülőföldjéről, az ottani életről, és ha megered a nyelve, illik bekapcsolódnom a csevej vonulatába.
Szégyen-gyalázat, semmit sem tudtam Boszniáról, mármint azon kívül, amit egy tizenkét éves gyerek is tudhat. Nem segített volna az sem, ha leveszem a polcról Ivo Andrics Travniki krónikáját, és villámsebesen elolvasom, hiszen alig hihető, hogy Zaim Omer pasa viselt dolgairól fog velem beszélgetni.
Mélyen lehangolódva ültem végig a délutánt, és már azt fontolgattam, hogy fölnyitom vendégünk bőröndjét, amikor Zaim váratlanul hazaérkezett. Magdi kávéval várta, de ő fintorogva szagolt bele meglehetősen europaizált feketelevesünkbe.
– Majd főzök én nektek igazi turska kafát! – ajánlotta, és rögtön neki is látott.
Varázsló mozdulatok gyors egymásutánja következett. Bűvölte a findzsát, megbuggyantotta a zaccot, hideg vízzel vadította meg az eszenciát.
Közben teljesen beesteledett, de Zaim nem engedte, hogy villanyt gyújtsunk. A szőnyegre kuporodva kortyolgattuk a fogvásítóan fanyar itókát, és közben elmerengve hallgattuk vendégünk meséjét.
Természetesen Travnikról beszélt. A Plave vode nevű folyócskáról, a Bas bunar városrészről, no meg a fellegvárról, ami egy rövid ideig a boszniai pasaluk helytartótanácsának is otthont adott. Behunyt szemmel utaztunk vele erre a csodás körútra, ahol árnyékos ligetek és kopár sziklafalak magasodtak fölénk. Láttuk a Vlasity hegy csúcsát, a Slimena lankáit, meg a dzsámit, ahová csak meztéláb léphettek be a látogatók.
Már majdnem ránk virradt, amikor Zaim – fejfájásra panaszkodván – befejezte a monológját. Magdi fölkattintotta a kis állólámpát, és elszörnyedve láttuk, hogy Zaimnak ugyanolyan lucskos, csatakos a haja, mint tegnap délelőtt volt.
– Orvoshoz kéne menni azzal a sérüléssel – aggályoskodott Magdi.
Zaim hallani sem akart erről.
– A bosnyák fej olyan, mint a bikkfa. Mentül jobban ütöd, annál kemínyebb lesz – jelentette ki, és bevonult a kis szobába aludni.
A következő reggel ugyanúgy eltűnt, mint egy nappal korábban, és én kihasználtam az alkalmat, hogy bevalljam Magdinak: ez a pasas nagy hatással van rám. Irigylem, hogy ilyen könnyedén veszi a balsors minden nyűgét-nyavalyáját, és hogy elfogultság nélkül lelkesedik a szülőföldjéért. Magdi helyeslően bólogatott, de nem mulasztotta el megjegyezni, hogy végső soron őneki köszönhetem ezt a szép élményt. Ráhagytam mindent, hiszen a történet szempontjából a dicsőségnek nem volt semmilyen jelentősége.
Estefelé Zaim véres fejjel vánszorgott haza, de nem látszott különösebben elgyötörtnek. Kolbászt és bort hozott, meg egy csomó pénzt, aminek láttán mindketten elcsodálkoztunk.
– Nyertem – mondta csillogó szemmel, és intett, hogy jöjjünk vacsorázni. Eszembe jutott, hogy a mohamedánok nem fogyasztanak disznóhúst, és már majdnem megkérdeztem Zaimtól, hézagosak-e az ismereteim, de Magdi olyan erősen rúgott bokán az asztal alatt, hogy jobbnak láttam csendben maradni. És különben is, megjött Deres bácsi a kecskével.
– Hová kössem ezt a fenevadat? – kérdezte szokatlanul érdes hangon.
A kecske jámborul viselkedett, csak az előszobaszekrény sarkából harapott le egy darabot. Nem kellett kérdeznem, honnét e nyilvánvaló félreértés, Deres bácsi mindent megmagyarázott. A vendégünk iránti tiszteletből szerezte be az állatot, mert azt hallotta, a mohamedánoknál nagy divat a kecsketartás.
– Igénytelen jószág, hullámpapíron is eléldegél, viszont a teje az kiváló – mondta huncutul vigyorogva.
El kellett hinnünk neki – a vendégjog egy kecske esetében is vendégjog. Meg aztán Boriska – ez volt a kecske neve – kényelmesen elfért a lépcsőházban. Ráadásul Deres bácsi elvállalta, hogy gondot visel rá. Szóval csitulni látszott a riadalom. Aznap este mégsem beszéltünk túl sokat, mert Zaim fáradt volt és korán aludni tért. Én persze nem bírtam elaludni. A kecske nem izgatott, Zaim véres feje és a koffere annál inkább. Szívesen lemondtam volna a lelki békémről meg a csöndes, meghitt beszélgetésekről, ha megtudhatom, mit rejteget benne. Hogy ezzel megszegtem volna a vendégjogot? Hajnaltájt már elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy ezt tegyem.
Zaim ugyanúgy eltűnt, mint tegnap. Egy kis medveszag maradt utána, ám azt rögvest kiszellőztettük. Aztán Magdi megfőzte a török kávét, és lekuporodott mellém a szőnyegre. Ő is kíváncsi volt arra az agyonhasznált bőröndre. No de ne túlozzak, hol állt az a bőröndtől! Közönséges kartonkoffer volt az istenadta, háború előtti matuzsálem, és csak egy kócmadzag tartotta össze úgy-ahogy. Nem volt vele semmi gondom. Azt hittem, régi írásokat, mirtuszillatú muszlinkendőket, ezüst holmit vagy szent tekercseket találok majd benne, ehelyett közönséges fenyőlécek hullottak az ölembe. Egyformára szabdalt, fehérre gyalult fenyőlécek.
Alig tudtam leplezni a megdöbbenésemet.
Magdi lázas igyekezettel lapozott az iszlámmal foglalkozó szakkönyveimben, de még egy lábjegyzetet sem talált, ami a fenyőlécekre utalt volna. Annyira összezavarodtunk, hogy elfelejtettük megfejni Boriskát, pedig Zaim egy levelet is hagyott az ágya mellett, amelyben erre kért bennünket. Szerencsére ő sem vette észre a mulasztást, mert estefelé, amikor betámolygott az ajtón, valósággal ragyogott a boldogságtól.
– Megint nyertem! – újságolta.
– Szentséges ég! – csapta össze a kezét Magdi, mert vendégünk arcán vércsík szivárgott végig. valahonnét a feje búbjától eredhetett, ugyanabból a sebből, amit az ismeretlen támadók ejtettek rajta. Gyorsan előkaptuk a kötszeres dobozt, de Zaim lefékezett bennünket.
– Pár csöpp vér nem a világ – mondta. – Az a fő, hogy megkaptam a vízumot. Hónap estére már a bátyámnál leszek. Majd nála meggyógyulok.
Ugyan ki lett volna annyira galád, hogy ebben a fölfokozott érzelmi állapotában meséléssel szekírozza? Pedig legutóbb már a Babino uho nevet viselő barlangnál tartottunk, ahol lidércek és halott lelkek ütöttek tanyát. Jó lett volna megtudni azt is, mi lett Omer pasa kelekótya unokájával, aki a Plave vode vízesésére duzzasztógátat akart építeni. Lehet, hogy ezek a travniki mozaikok előbb-utóbb a fenyőléceket is megmagyarázták volna, de fájdalom: a vízum ott lapult Zaim kabátzsebében, és ez azt jelentette, hogy vége, menthetetlenül vége a lelkünknek oly kedves bűbájoskodásnak.
Másnap reggel – talán a megtalált nyugalom miatt – Zaim tovább aludt a szokásosnál, és Magdi kicsempészte a kabátjából a vízumot. Arra számított, hogy talál benne egy címet, ami elárulja, hol lakik a vendégünk, vagy hogy kihez igyekszik. Nem maradt adósunk semmivel, de jó lett volna meglátogatni néha, és elszürcsölgetni vele egy adag zaccos kávét. Boriskát sem hagyhatta itt, de neki – feltételezésünk szerint – másik passzus kellett volna. Szóval reménykedtünk mindenféle jóban, ám amit találtunk, az minden képzeletet alulmúlt.  Ráadásul Zaim – csipás szemeit dörgölve – tetten ért bennünket.
– Zaim, te istentől elrugaszkodott pokolfajzat! Allah tépdesse le a csács füleidet! Mióta vagy te Kovács János?! – ordítottam.
– Régóta – mondta Zaim közömbösen. – Az igazság az, hogy apám után magyar vagyok.
– És anyád után?
– Őutána is.
Magdi a szívéhez kapott, de nem ájult el. Pár pillanatnyi feszült hallgatás után Zaim előadta a titkát:
– Az a helyzet, hogy én Travnikban vótam katona. Nem szerettem a helyet, de megfogadtam, hogy eccer még visszamegyek, és körülnézek úgy istenigazábul. Hát másképp alakult a dolog, de a fogadalom az fogadalom: átvedlettem bosnyákká, és mondhatom, nem esett nehezemre.
Hát igen: könnyű a jót megszokni, és még könnyebb az ártatlan csínyeket megbocsátani. Végtére is mi rosszat követett el azzal, hogy ízig-vérig bácskai magyar gyerek létére – ha csak pár napra is – bosnyákká változtatott bennünket? Megivott velünk egy utolsó török kávét, elbúcsúzott Boriskától – a lelkünkre kötötte, hogy fejjük rendszeresen, mert különben elapad a teje – és elbicegett. A saroknál még visszaintegetett, de utána eltűnt, örökre.
Nem állítom, hogy szomorúak voltunk, hiszen ismét helyreállt a régi rend: odaülhettem az íróasztalomhoz, Magdi kedvére szellőztethetett, és nem kellett attól félnünk, hogy megsértjük a vendégjogot. De mégis: valami szörnyű hiányérzet, a beteljesületlenség kínja marcangolt  mindkettőnket. Csak estefelé, Deres bácsi látogatásakor döbbentünk rá, hogy miről is van szó.
Úgy rontott be a szobába, hogy azt hittük, Boriska elől menekül. Ráadásul véres volt a homloka, a kezében meg egy törött fenyőlécet szorongatott. Átokra, szemmel verésre vagy valami bosnyák praktikára gyanakodtunk, mert sosem láttuk ennyire földúltnak. Lassú volt, cammogó járású, mint minden nyugdíjas mozdonyvezető. Most mégis sugárzott az örömtől, és túlzok, ha azt állítom: legalább tíz évet fiatalodott.
– Sikerült! Végre sikerült! Hol az a szőröstalpú?
Természetesen Zaimra célzott. Széttárt kézzel mutattam, hogy nincs, megszűnt, elveszett, mert egyszerűen nem jutottam szóhoz. Deres bácsi valósággal összebicsaklott.
– Tudtam! Sejtettem, hogy így lesz! Elhúzta a csíkot, mielőtt visszavághattunk volna! Pedig nem nagy szám a fejen törögetni a lécet, csak idő kell, amíg az ember rájön a technikára. Ügyes gyerek volt, meg kell adni. Állítólag bebarangolta fél Európát, és mindenütt megélt ezekből a léctöréses fogadásokból. Itt is kizsebelte az egész nyugdíjasklubot, pedig még kecskét is szereztünk, hogy kizökkentsük.
– Miért éppen kecskét? – szakította félbe Magdi.
– Mert a kecsketej puhítja a fejbőrt. Könnyebben megsérül.
Nos, ilyen felemás módon ért véget ez a kaland, ami tán nem is szolgált rá erre az elnevezésre. Mindenesetre Magdi is, én is sokat tanultunk belőle. Nem csak a Travnikot látott világcsavargó meséjére gondolok, hanem arra a meghittségre is, ami azelőtt egyáltalán nem volt jellemző a házasságunkra. Kávét inni például azóta is csak szőnyegen ülve, tompított fénynél tudunk. Ilyenkor mintha a Vlasity hegy mögé hanyatló csillagokat is látnánk, bár Deres bácsi közönséges szemkáprázásnak nevezné ezt a jelenséget. Nem szégyellem bevallani: a magam módján követni próbálom Zaimot, pedig csak sután és bizonytalankodva tudom. Merengéseimben már egészen bosnyák vagyok, de egy biztos: fenyőléceket sohasem fogok kettétörni a fejemen.