A holdutazás rajtam kívül senkit nem érdekel. Alighanem. Pedig ma van a napja annak, hogy az Apollo 11 űrkabinja talajt ért a Holdon. Még ma is emlékszem, hogy a suliban, egy rosszul befirhangozott tanteremben – a zöld függöny résein bántó élességgel hasított be a napfény – bámultuk a szekrény tetejére helyezett tévé igencsak kísérteties adását. Gyakorlatilag nem láttunk semmit, csak valami pacákat, amihez a képzeletünk tette hozzá a hiányzó részleteket.
Nagy időknek voltunk a tanúi. Soha ekkorát nem ugrott az emberiség Kolumbusz óta, és most, hogy a Földön már nincs semmi meghódítható, tán nem is lesz újabb rekorddöntés. Talán a Marsra még eljuthatunk, de mivel az emberiség gyakorlatilag már ezt a bolygót is föltérképezte, nekem szinte nincs is kedvem hozzá. Egy négyéves gyerek is tudja, hogy nincs ott semmi érdekes. Igaz, hogy a Holdon sem volt, de az a kiruccanás még azokban az időkben történt, amikor úgy tűnt, a tudomány meg fogja váltani a világot. Néhány évtizedet kell csak várni és a közelebbi csillagok sem lesznek majd elérhetetlenek. Ha azt mondom, nem így történt, eufemizmusba csomagolom a rettenetes valóságot.
Az ember még sosem volt ennyire kilátástalan helyzetben, mint mostanában. Gyakorlatilag föléltük az Amazonas erdőit, kizabáltuk az óceánokból a halakat, szennyvízcsatornákká pocsékoltuk a folyókat meg a tengereket, hogy a többit ne is soroljam. A tudomány kétségbeesetten kapálódzik, hogy valamilyen új, szenzációs fölfedezéssel betömködje a civilizáció burkán egyre szaporodó repedéseket. Látszólag csodálatra méltóak az eredményeink, de minden előrelépés valaminek a lerombolása árán történik. Hiába tudjuk ráírni a Bibliát néhány molekulányi felületre, ha ennek a természet brutális kizsákmányolása adja meg a háttérdíszletet.
Amikor az Apollo 11 kalandját figyeltük, nem gondoltunk arra, hogy a misztikusnak hitt ezredfordulóra burjánzó penészként borítjuk be az egész bolygót. Szinte nincs már olyan terület, amely ne lenne kiparcellázva és ne tartozna valamilyen magányszemély vagy intézmény fennhatósága alá. Nem indulhatunk el csak úgy, a vadonba, ahogy az elődeink tették. Tudták, hogy a hegy mögött ismeretlen világ vár rájuk, ami barátságtalan és veszélyes is lehet, de abban is biztosak voltak, hogy amit találnak, az szép, izgalmas és érintetlen. Ma már ilyen kategória a Földön nem létezik és nem csak a fizikai világot illetően, hanem a tudás, az információgyűjtés terén sem. Éppen úgy zúdul ránk a sok fölösleges adat, ahogy a kozmikus sugárzás, azzal a különbséggel, hogy az utóbbitól azért még megvéd bennünket a föld mágneses pajzsa.
Telis-tele vagyunk olyan tudással, ami inkább nyugtalanít, mintsem a hasznunkra válik. Feszít és lüktet bennünk az okostelefonokból, internetről kapott rengeteg információ, és ránk teríti azt a fásult kiábrándultságot, aminek a vége az a sok értelmetlen agresszió, amellyel a híradásokból naponta szembesülünk. Senki sem tudja, mi ennek a valódi oka, ezért be kell érnünk a tüneti kezeléssel.
Ha mindezt a holdutazás váltotta ki, akkor kár volt érte, de nekem az a gyanúm, hogy akkor is itt kötöttünk volna ki, ha a maga rendíthetetlen magányában békén hagyjuk a Holdat. Ahogy most is van, nélkülünk.
