Majoros SándorAz emberiség történelmének sok jelentős dátuma van, de mind közül kimagaslik 1969. július 20-a. Amikor ezen az örökké emlékezetes napon a holdkomp leszállt a Nyugalom tengerére, ujjongásig szított eufória hatotta át az egész világot. Olyan messzire jutottunk, hogy az már szinte a képzelet birodalma volt, és ez megerősítette bennünk a reményt, hogy a tudomány le fogja győzni a természetet. Ebben a meggyőződésben éltünk még vagy egy évtizedig, aztán jött a lassú, ám kegyetlen kijózanodás.
Habár Rachel Carson A néma tavasz című könyve, amelyben a DDT káros hatásait leplezte le, már 1962-ben elkészült, a 70-es évek közepéig nem nagyon foglalkoztunk a környezetvédelemmel. Az áttörést ezen a téren a csernobili atomkatasztrófa hozta el, de akkor már késő volt. Az emberiség egyik pillanatról a másikra rádöbbent, hogy kizsákmányolta, agyonszennyezte és pusztulásba döntötte ezt a gyönyörű bolygót, amelynek a mai ismereteink szerint nincs párja az univerzumban.
A holdutazás diadala közepette azért már érezni lehetett bizonyos fokú kiábrándultságot is: végleg bebizonyosodott, hogy égi kísérőnkön az életnek nyoma sincsen, később pedig az is kiderült, hogy a Marson és a Vénuszon ugyanez a helyzet. De a tudomány fejlődését ez nem befolyásolta, pedig minden egyes megtett lépés – fölfedezés – után beleütköztünk egy újabb, az előzőnél is nagyobb akadályba. Közben a gondok is sokasodtak, mert a tudás Pandóra szelencéjéből olyan mellékhatások is kiszabadultak, amelyek kétségbe vonták a fejlődés mindenek felett álló pozitívumait.
A tudósok máig egyetértenek abban, hogy az emberiség prosperitását a gazdasági növekedés adja, pedig azon is el lehetne gondolkodni, hogy mennyivel környezetkímélőbb és biztonságosabb volna például az irányított recesszió.
Most pontosan ötven évvel vagyunk túl az első „emberes” holdraszálláson, és ebből a távlatból nagyon úgy fest, ez marad az emberiség abszolút rekordja. Nem kell hozzá Nostradamusnak lenni, hogy kijelentsük: a Marsra már sosem fogunk eljutni. Nem azért, mert műszakilag nem lennénk rá képesek, hanem mert a jelek szerint az általunk kialakított technológiai civilizációnak hamarosan gigászi összeomlás lesz a vége. Agyonszennyeztük az óceánokat, gátlástalanul pumpáljuk a légkörbe a szén-dioxidot, és úgy irtjuk a létünket biztosító erdőket, mintha nem is az oxigént, hanem valamilyen káros anyagot állítanának elő. Ez olyan bűn, amelyre semmilyen körülmények között nincs bocsánat.
Így aztán nagy valószínűséggel a Holdon hagyott berendezések lesznek az emlékművei ennek a csúcsteljesítménynek, hogy sok millió év múlva egy másik faj – amely balga módon szintén belesétál a kontrollálatlan fejlődés csapdájába – rájuk bukkanhasson. Ha mindez bekövetkezik, talán el sem fogják hinni, hogy egy olyan rég kiveszett társaság, mint amilyen az emberiség, képes volt ilyen csodatételre.
Mi viszont ebben az ünnepélyes pillanatban még tudjuk, hogy igen, megtettük ezt, és erre minden keserűségünk, csalódottságunk és kiábrándultságunk ellenére büszkék lehetünk. Kár, hogy Armstrong híres első mondata után utat tévesztettünk, mert abban a percben még minden adott volt ahhoz, hogy a történelmünk másként alakuljon.
Az örökké nyugodt, titokzatos és rejtélyes égi kísérőnk a tudója mindennek.
