Eredeti elnevezésük Smaragdus intueri – hallottam izgatott tűnődésem közben Ádám professzor hangját. Érzékeim azonban határozottan másra voltak kihegyezve, így a szónoklat mintha a terem távoli végéből érkezett volna. Pedig éppen a tanári katedra előtt ültem, ujjaim közt szorongatva az apró papírgalacsint, és még mindig nem tudtam eldönteni, útjára bocsássam-e a flört eme egyértelmű, kézzelfogható jelét a rózsaszín bőrű pirit lány felé. Közben a prof egyre lendületesebben folytatta. – Hétköznapibb nevükön smaragd empaták, akik reményeink szerint utolsó szövetségeseink lesznek egyetemes háborúnkban. Segítségükkel véget vethetünk a bolygóközi véres harcoknak, amely galaxisunkat immár 10 éve sújtja. Önök, mint speciális kiképzésű diplomaták, fokozott ismeretekre tesznek szert minden újonnan csatlakozó földönkívüli képességeit illetően. Az aktuális helyzet fényében azonban a legnagyobb hangsúlyt a smaragd empatákkal való kommunikációra kell helyeznünk. Mint tudják…
Az agyam itt egyszerűen kikapcsolt. Döntésre jutottam: a galacsin belerepült a levegőbe, és a pirit lány pikkelyes, valamiért mégis erotikát sugárzó rózsaszín nyakán landolt. Az áldozat hátranézett, fitos, rózsaszín orra mókásan megrándult. Kerek, csillogó szemeivel csodálkozva, majd huncutul bámult rám, a következő pillanatban pedig addig emberi formájú füleiből legalább tíz csáp csapott ki. A 15 centi hosszú, lilás nyúlványok szertelen játékossággal tekeregtek, majd a lány a nyelvét is kiöltötte, amely szintén ugyanilyen csápokban végződött.
Hoppá – húztam be kissé a nyakam, és gyorsan félrenéztem, mintha semmi közöm nem lenne a lány reakciójához. Egyrészt, mert jobbra pillantva észrevettem a feleségem, Zsanett gyanakvó tekintetét, és rájöttem, közel jár hozzá, hogy illetlen szándékaimra fényt derítsen. Másrészt, mert balra nézve a szeretőm, Regina hasonlóan számonkérő pillantásával találkoztam. Harmadrészt, mert a pirit nép csak nemrég csatlakozott szövetségeseink táborához, és emberformájú nőstényeik bármilyen vonzó idomokkal voltak is megáldva, fülükből és nyelvükből előcsapó csápjaikkal még mindig elég bizarrnak tűntek. Én például senkit sem ismerek személyesen, aki egy pirit nőhöz közel került volna ÚGY – pedig a két faj közötti egyesülés, természetesen utódnemzés nélkül, a pletykák szerint kivitelezhető. Szóval három okból kifolyólag is mereven magam elé bámultam, mégiscsak elhamarkodottnak találva flörtre utaló kezdeményezést, amikor a professzor hangja ijesztően közelről feldördült:
– Így van, Merse altiszt?
– Tessék? Jah, igen. Természetesen, professzor úr.
Hiába. A tanár ajka azzal az ismerős kajánsággal rándult meg, ami nem sok jót ígért, a teremben pedig derültség áradt szét. A profot kegyetlenségéről, ugyanakkor gyilkos humoráról ismertük …
– Ha ennyire egyetért, talán folytathatná is a megkezdett gondolatot – vetette fel gyanúsan szelíd hangon.
– Nos… igen. A… az empaták. Latin nevük…
– Azon már túlvagyunk.
– Testfelépítésük…
– Azon is.
Kínomban tekeregve oldalra néztem, és szerencsére megláttam, ahogy Zsanett a következőt tátogja: „aktuális helyzet”. Na lám, mire jó egy feleség. Mégsem haszontalan dolog megnősülni ilyen fiatalon!
– A bolygóközi aktuális helyzet tekintetében különös jelentőséggel bírnak – vágtam ki magabiztos hangon. – Hiszen ha csatlakoznak hozzánk egyetlen megmaradt ellenségünk, a tritonok elleni harcban, végleg megfordíthatják a hadi helyzetet. Rendkívüli beleérző képességükkel tudomást szerezhetnek az ellenség gyenge pontjairól, terveiről, titkos…
– Köszönöm – szakított félbe már-már gyengéden a prof. – Dicséretes, hogy papírgalacsin dobálás közben is figyelemmel követte az előadást. Értékelem, ha valaki ilyen sokoldalú. Még néhány hónap, és hivatalosan is bolygóközi diplomaták lesznek, munkájuk során pedig többek között épp erre a bámulatos koncentrációskészségre lesz szükség. Hogy érezze, mennyire nem csak formális az elismerésem, elintézem, hogy részt vegyen egy kiküldetésen. Holnap reggel érkeznek az első Smaragdus intueri követek, déltől kezdődnek a tárgyalások az űrhajó központi termében. Merse altiszt, Ön ezennel hivatalos megbízatást kap a smaragdusok fogadására, két szerencsés osztálytársa kíséretében. A bolygóközi diplomáciai szokásoknak megfelelően kerek 20 percük lesz a főparancsnok megjelenése előtt, hogy udvarias társalgással szórakoztassák a vendégeket és megalapozzák a jó hangulatot.
Ettől a kijelentéstől mindenki elhűlt. Az egység tagjai döbbenten forogtak a padokban, egymás tekintetét keresve, de sehogy sem találtak logikát a professzor döntésében. A legkiválóbbak pedig belevörösödtek a hallottakba, mintha az oxigénállátást biztosító rendszer csődöt mondott volna, és levegőért küzdenének. Senki nem értette, fegyelmezetlenségemre hogyan lehet ilyen rendkívüli jutalom a válasz. Részt venni egy éles tárgyaláson az első smaragd küldöttekkel?! Hiszen aki jelen lesz, történelmi pillanatnak válik részesévé!
– Látom, szóhoz sem jut – szögezte le a professzor, szemeiben különös, élveteg csillogással. – Ki is jelölöm a társait. Lássuk csak, kik alkalmasak egy ilyen küldetésre? Az egyikük talán legyen… Zsanett altiszt. A másik, hmmm… Regina? Van kedve a megbízatáshoz?
– Természetesen, uram! – pattant fel lelkesen a szőke lány.
Az egység tagjai vonaglani kezdtek a visszafojtott röhögéstől. Már mindenki értette a büntetés lényegét: a professzor, mint mindig, most is bravúros gunyorral csomagolta látszólagos jutalomba mindennél borzalmasabb bosszúját. Elvörösödve álltam fel, hogy megköszönjem a megtiszteltetést, miközben kínosan kerültem a többiek tekintetét. Mindenki tudott a nőügyeimről – kivéve persze a nejemet, aki csak gyanakszik –, így nem csoda, hogy könnycsordulásig szórakoztatónak találták, hogy holnap a feleségemmel és a szeretőmmel állok az empaták elé. Az smaragdok egyik ütős képessége ugyanis, hogy teljes átéléssel ráhangolódnak beszélgető partnerükre, ennek hevében pedig néha hangosan kimondják annak gondolatait és érzéseit…
– Köszönöm, uram – dadogtam, miközben egyre szűkebbé váló egyenruhámat próbáltam meglazítani. Aztán jobbra néztem, majd balra: mindkét oldalról egy-egy boldog női pillantás fogadott. Jó ég! Hogy álljak velük a smaragdok elé? Mi lesz, ha azok az átkozott földönkívüliek kifecsegik a titkaim?!
Másnap leizzadva léptem az előkészítő kabinba. Zsanett futó tisztelgéssel köszöntött – munka közben tilos minden intim megnyilvánulás –, széles vállait pedig még feszesebben kihúzta, mint egyébként. Hosszú fekete tincsei precíz, fegyelmezett hullámokban omlottak a vállaira. Már rajta volt az űrszennyezések ellen tervezett védőruha, és kurta szavakkal válaszolgatott a kopasz kis kutatónak, miközben birtokló arckifejezéssel tekingetett rám. Regina ebben a pillanatban lépett be – persze azonnal kapott a nejem részéről egy lenéző, dühödt pillantást, amelyet gunyoros mosollyal viszonzott. A szűk kabint egy pillanatra a feszültség láthatatlan szikrái töltötték be. Talán még a nyugtalanul hadaró kopasz is megérezte, mert elhallgatott egy pillanatra. De aztán a két nő erőt vett magán, és néma tisztelgéssel köszöntötték egymást. Én idegesen sóhajtottam egy nagyot, a kutató pedig gyors mozdulatokkal nekilátott Regina öltöztetésének, miközben egyre pergett a nyelve.
Mint tudják, az első személyes találkozás részesei lesznek, amely a Föld és a Smaragd bolygó lakói között létrejön. Bár hologram technológiával már több tárgyalást folytattunk velük, és sok ismeretre szert tettünk természetüket illetően más szövetségeseinktől, mégis jócskán vannak tudásunkban szürke foltok. Jó kérdés például, hogyan képesek a beleérzésre ilyen maximális és megtéveszthetetlen szinten, illetve, hogy mi motiválja őket képességük alkalmazására. Az eddigi beszélgetésekből azt a tapasztalatot szűrtük le, hogy teljesen a tárgyalópartnerük karakterétől függ mindez. Volt, akivel kizárólag csak a lényegi témára szorítkoztak, és semmilyen érzése, gondolata iránt nem mutattak érdeklődést. De olyan szerencsétlen kolléga is akadt, akit megjegyzéseikkel szinte a sejtjeig lecsupaszítottak – természetesen képletesen –, és hangosan visszhangozták minden magában megélt benyomását, firtatva azok miértjeit. Jelen esetben bármelyik reakció szóba jöhet, ezért az a kérésem, ha netán személyes témák felé fordulna a beszélgetés, próbáljanak minden erejükkel a lényegre koncentrálni, és visszaterelni a szót a két nép együttműködésének előnyeire.
– És mégis… – szóltam közbe elvörösödve. – hogyan csináljuk? Úgy értem, ha elkezdik kivesézni, mi jár a fejemben, hogyan állítsam le őket?
– Most Ön is emelje fel a kezét, és bújjon bele a védőruhába! Ez az. Csukja be a szemét, a ruha 3 másodpercig egy speciális permetet fog kibocsátani, amely a tritonok által űrbe eresztett mérgező anyagok ellen hat. A smaragdok tudomásunk szerint immunisak az űrszennyezettségre, a testükön azonban behozhatják az ártó részecskéket, ezért van szükség az óvintézkedésre.
– Nem csoda, hogy Triton nem mert beléjük kötni és így semlegesek maradhattak a háború folyamán! – szólt közbe vidáman Regina. Szőke haja meglebbent a kabint időnként átfújó gravitációs légáramlattól, ettől egy pillanatra megkívántam, ám mégsem örültem a megjegyzésének. A lényegről kellene beszélnünk, különben sosem jövök rá, hogyan úszhatom meg az előttem álló kínos szituációt…
– Szóval… hogyan érjem el, hogy ne az érzéseimmel foglalkozzanak? – ismételtem meg feszengve előbbi kérdésem. A tudós felnevetett.
– Nincs rá recept. Csak próbálja kiüríteni az agyát és a feladatra gondoljon, semmi másra. Minél erősebb reakciót produkál valami iránt, annál érdekesebbé válhat a smaragdok szemében, ez pedig arra motiválja őket, hogy magával foglalkozzanak. A megértésükre is alapozhat, megkísérelhet például erős szorongással ragaszkodni a tárgyhoz. Az a tapasztalatunk, hogy alapvetően udvariasak, és megpróbálnak beszélgetőpartnerük kedvében járni. Sok mindent nem értenek azonban bennünk, ahogyan mi sem bennük, és valószínűleg ez veszi rá őket a tapintatlannak tűnő kíváncsiskodásra. Szóval, ha épp az előző esti numerán jár az esze, számítson rá, hogy egy smaragd lecsap a témára és szóba hozza – nevette el magát. Ebben a pillanatban ellenszenvessé vált. Miért kell mindenkinek az én nőügyeimre célozgatnia? Hát még a tudósok részlegén is ez a téma? Nyilván fogalma sincs, hogy a fekete hajú nő a feleségem, különben biztosan nem sütne el ilyen tréfát… – gondoltam elkeseredve.
– Befújtam a kezét védőpermettel, hamarosan egy összefüggő réteggé szilárdul a bőrén, addig ne érjen semmihez – jelentette ki vidáman a kutató, amikor abbahagyta az idegesítő kacarászást. – Mennem kell, önöket pedig mindjárt a központi terembe kísérik. Sok szerencsét kívánok!
Ezzel magamra hagyott a két szikrázó tekintetű nővel, akik természetesen eléggé mellre szívták a nőcsábász mivoltomra vonatkozó célzást. Ha pedig egy nő haragszik, annak sosincs jó vége… Még védekezni sem tudtam, hiszen nem használhattam a kezeim, így csak gyanakodva néztem, ahogy Zsanett elém áll. Hosszú combjain szexin feszült a hófehér védőnadrág – ha nem lett volna ott Regina, talán megcsókoltam volna. De aztán a lelkesedésem elpárolgott, ugyanis rendkívül alattomos és durva módon adott hangot dühének: elkapta a nadrágom derekát, és holmi igazítás ürügyén olyan erővel rántotta fel rajtam, hogy a heréim kishíján a torkomba szálltak. Így már jó – vigyorgott az arcomba, majd kilépett a kabinból, miközben én vagy 20 másodpercig csak és kizárólag csillagokat láttam. Aztán Regina kék szemeibe akadt bele a tekintetem, de valahogy azok sem olyan barátságosan világítottak, mint szoktak.
– Mit fogdos téged ez a nő? – súgta haraggal. – Nem azt mondtad, hogy már nincs köztetek semmi?!
Mentegetőzve széttártam a kezeimet, elvékonyodott hangon hebegtem valamit, de nem várta meg, hogy folytassam, magamra hagyott. Előtte azonban olyan hevesen fordult meg, hogy – szándékosan vagy véletlenül? – a kezében lévő hologramos távbeszélővel egyenesen ágyékon talált. Annyira, hogy csak egy perccel később bírtam a kabinból kisántikálni…
Fél óra múlva a három smaragd előtt álltunk a központi terem díszes belsejében, amely legfőképpen diplomáciai tárgyalások helyszíneként szolgált. A küldöttek termete határozottan megdöbbentett: sokkal magasabbak voltak nálam. Egybefüggő, végtagnélküli zöld testük felül szögletes fejben végződött, a látványt pedig ragyogóan zöld bőrük tette még valószínűtlenebbé. Feszesen álltam, oldalamon a két nővel, és udvarias mosollyal az arcomon. Már túlvoltunk a formális üdvözlésen, és kezdtem megnyugodni. Gondolataim a pillanat történelmi jelentőségével voltak tele. Ha sikerül rávennünk ezeket a rendkívüli lényeket, hogy semlegességüket feladva mellénk álljanak a Tripton elleni harcban, egy évtizedes háborúnak vetünk véget. Azért ez nem semmi!
Természetesen tisztában voltam vele, hogy a tárgyalás lényegi részét nem mi bonyolítjuk le, hanem a főparancsnok. Sokat számított azonban, mennyire sikerül elnyernünk a küldöttek rokonszenvét. Épp egy kellően hangzatos nyitómondatba készültem fogni, amelyben kifejezem népük iránti tiszteletemet, amikor – tényleg csak egy pillanatra! – a figyelmem Regina fenekére terelődött. A lány ugyanis az oxigénellátó rendszer egy szokatlanul hangos zajára oldalt fordult, és az ismerős, kerek popsi látványa akaratlanul is kivívta elismerésemet. Tekintetem önkéntelenül végigsiklott Regina formás testén, kedves mosolya is magával ragadott egy másodpercre, majd figyelmem újra feladatom és a küldöttek felé fordult. A következő pillanatban azonban megdöbbentő dolog következett: a zöld, formátlan testek az emberi bőr színében kezdtek pompázni, majd egy gyors alakváltást követően három dögös, 18 évesnek kinéző bombázó állt előttem. Még a lányok védőruháját is leutánozták, dekoltázs terén azonban jóval megengedőbbek voltak a földi szabályoknál. Kerekded kebleik szinte teljesen kiemelkedtek a ruha kivágásából, ennek következtében pedig erősen kiszáradt a torkom és nyelési nehézségeim támadtak.
Bár tudtam, hogy a három szépség – vörös, barna és szőke – nem igaziak, minden porcikájukban valóságosnak látszottak, így a fantáziám igen rossz irányba kezdett lódulni…
Alakváltási képességünknek köszönhetően módunkban áll bármilyen, számotokra kellemes formát ölteni, hogy ezzel is elősegítsük az előttünk álló csevegés jó hangulatát – szólalt meg a dögös vörös bársonyos hangon. Érzéki ajkai mosolyra húzódtak, és arcán olyan gödröcske keletkezett, ami régóta a gyengém.
– Ööö… ez igazán… hatásos – nyögtem ki, mert minden értelmes gondolat elszállt a fejemből. Hiába éreztem magamon a feleségem haragos tekintetét, a nadrágom egyre szűkebbé vált odalenn. Akaratom ellenére is elképzeltem a kis vöröst fürdőruhában, gondolataimat pedig elképesztő gyorsasággal újabb változás követte: a három bombázó immár bikiniben állt előttünk.
– Látom, nem kedveled a sok ruhát, földlakó – vette át a szót a barna hajú, aki legalább olyan szexi volt, mint a másik kettő. Némán levegőért kapkodtam, és minden erőmmel próbáltam elűzni agyamból a kérdést, vajon meztelenül is ilyen tökéletesek-e. Ekkor ismét a vörös hajú szólalt meg.
– Elképeszt minket az a szenvedélyes érdeklődés, amelyet ivarszerveink iránt tanúsítasz. Kérlek, áruld el, ez bolygód minden példányára jellemző?
– Disznó! – suttogta alig hallhatóan Zsanett, a smaragdok figyelmét azonban ez sem kerülte el.
„Már földönkívüliekre is rámásznál? – ismételte picit megváltozott hangon a barna hajú példány a feleségem agyán átfutó gondolatot. Majd folytatta. – „Én miért nem vagyok elég?!”
„Elég?” – vette át a szót a vörös, és nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő meg az egyre sápadtabb Regina gondolatait szinkronizálja. – „Hiszen azt mondtad, hogy már egy éve nem szeretkezel azzal az undok nőszeméllyel!”
– Úgy látom, rosszul vagy! – fordult felém ekkor résztvevő hangon a szőke szépségnek álcázott smaragd. – Bizonyosan elrontottunk valamit, mert mindhárman kellemetlenül érzitek magatokat, az érzéseitek pedig határozottan érthetetlenek számunkra. Ám nem adjuk fel a próbálkozást. Lássuk, te mit szeretnél! – nézett Zsanettra.
Szemmel láthatóan ráhangolódott a feleségem vágyaira, majd a következő pillanatban társaival újra döbbenetes alakváltozáson mentek keresztül. Még mindig emberi nők formáját öltötték magukra, csakhogy borzalmasan csúnyák lettek. A mellük szinte a derekukig lógott, alig volt hajuk, hájas fenekük zsírpárnái pedig ijesztő élethűséggel türemkedtek ki a bikini tangák alól. A látvány olyan sokkolóan hatott rám, hogy alig álltam meg, hogy ne kiáltsak fel. Főleg, amikor megértettem: a nejem kizárólag ilyen nők között szeretne látni…
– Nosz, földlakó, a két társad moszt elégedett külalakunkkal, ám a te lelkiegyenszúlyod valamiért végzeteszen felborult – selypítette a vörös csúfság. Hitetlenkedve vettem észre, hogy még fogai sincsenek a szerencsétlennek. Úgy látszik, a feleségem szélsőségesebb, mint gondoltam…
– Magyarázd meg, kérlek, hogyan járhatnánk külalakunkkal mindhármótok kedvébe! – szólított fel a küldöttek egyike. Hogy melyik, azt nem tudom, mert már nem mertem rájuk nézni. A hallgatásom viszont végzetes hibának bizonyult. Mivel nem kapott választ, váratlanul ismét eredeti testére váltott át. Hosszú, vékony csápot növesztett a törzséből, becélozta vele az arcom, és legnagyobb elképedésemre behatolt vele az egyik orrlyukamba, amit Regina kissé hisztérikus nevetése kísért.
– Ha figyelnél az órákon, tudnád, hogy a legmélyebb kapcsolatot csápjuk valamely testnyílásba való bevezetésével teremtik – vetette oda nekem a szőke lány. – De te mindig csak a nőket nézed, még tanulás közben is. Igazán sajnálom, hogy nem egy másik testnyílásodat választották a smaragdok. Esetleg javasolhatnám nekik…
– Regina, kérlek! – nyögtem óvatosan, alig mozgatva a számat. – Egy küldetésen vagyunk. Ne most add ki a haragod!
– Nem érdekel – csattant fel dacosan a szőke lány. – Úgyis hallják a gondolataimat, nem mindegy?! Szóval hazudtál. Valójában még mindig intim viszonyban vagy a feleségeddel. Tudd, hogy köztem és közted mindennek vége!
– Micsoda?! – hördült fel Zsanett, míg én még mindig egy zöld csáppal az orromban álldogáltam, és a veríték lassan csordogálni kezdett a homlokon. – Közte és közted?! Szóval jól sejtettem, megcsalsz! Amint kilépünk innen, elválok!
Ki tudja, hová fajult volna a dráma – ám ekkor nagy szerencsémre felhangzott a beszélgetés végét jelző sípolás. A zöld csáp villámgyors mozdulattal kicsúszott az orrlukamból, amitől megkönnyebbülten fellélegeztem. Épp a hivatalos zárómondatba akartam belefogni, amikor a középen álló smaragd megelőzött.
Nincs szükségünk több információra. A fejedben látottak alapján bonyolult, mégis, érthetetlenségetekkel együtt is izgalmas lények vagytok. Méltó kihívást jelent számunkra érzéseitek és gondolkodásmódotok kiismerése. Nem várjuk meg a főparancsnokot, távozunk. Ám, mivel fel vagyunk hatalmazva a válaszadásra, biztosítjuk népeteket a háborúban való együttműködésünkről.
Nem volt időm válaszolni, az utolsó szavak után ugyanis azonnal elteleportáltak. Tíz perccel később pedig már az egész űrhajón elterjedt a hír, hogy az „ivarszervek” iránti rajongásomnak köszönhetően hamarosan véget ér a háború és megmenekül a Föld. Én azonban megszöktem a hangos ünneplés elől, és elég ambivalens érzésekkel bolyongtam az elhagyott folyosókon. Lehet, hogy megmentettem a világot, de a magánéletem romokban: se feleségem, se szeretőm. Mit tegyek ezután? Hogyan éljek? Talán tényleg tarthatatlan a viselkedésem, és meg kéne változnom?
Ekkor azonban váratlanul szembetaláltam magam a pirit lánnyal, aki Ádám professzor óráján ült előttem. Rózsaszín bőre kihívóan csillogott a folyosó félhomályában, rám nevetett, majd egy sokatmondó tekintet után benyitott a „mosdó” feliratú ajtón. Csápok – visított fel bennem egy pillanatra a vészcsengő, de a következő pillanatban nadrágom ismét sokatmondóan szűknek bizonyult. Úgyhogy fogtam magam, és besurrantam a lány után az ajtón. Megváltozni ráérek később is, elvégre épp az előbb mentettem meg a Földet – ma igazán jár nekem egy kis szórakozás! A csápok pedig, hát istenem… Mindjárt kiderül, mire lehet őket használni!
