Nagyított gyufásdobozok között ballagtam,
megvártam, míg árnyékot dobnak elém
a Kádár-házak. A távolban lusta vonat köhécselt,
egy eltévedt fecske kevés sikerrel kereste
a kitörési pontokat, visszajutott, ahonnan indult.
Az út felett villanydrót feszült, én is feszült lettem.
Kissé izgultam, rázkódott a tömött válltáska,
összegyűrődtek a versek. Lassultak lépteim,
az Arany János utca járdája verítékezett.
Sóhajtva megálltam, részeg betűk figyelmeztettek:
ez a Palócföld szerkesztősége. Becsapott a lépcső,
mozgásképtelen maradt, a földszinti ajtóig vitt a lábam.
Zsugorított szentélybe tévedtem, folyóiratokból
épültek a falak. A padlón lepedőnyi lapok, sápadtak
a sárga és zöld oldalak. Felém indult a szöveg.
Demizson kotyogott a sarokban, a cigarettafüstös
függöny leszakadt, reményvesztetten lopakodott a fény.
A háttámlás széken kényelmesen nyújtózkodtak
a könyvek. Rendet láttam a rendszertelenségben.
A szomszéd szobából írógép szaggatott sortüze
hallatszott. Az egyenruhás íróasztal mögött
legendás főszerkesztő rendezte gyűrött leveleit,
majd a kézirataimat simította kezével. Elérkezik
az a pillanat, amikor eldől, költő leszel, vagy írogató.
Elérkezett. Folytatódtak látogatásaim, egyre hosszabbak
lettek a beszélgetések, váratlan vendég lett a kocsonyás
este. Vízköves poharak koccantak, az üveghamutartó
megadóan duzzogott. Esszékről, versekről, novellákról,
szerzők stílusáról elmélkedtünk, ekkor éreztem először,
hogy megérkeztem az irodalomba. Kassai Végh Miklós,
Szepesi Józsi, Onagy Zoli, Zsibói Béla, Kojnok Nándi,
Pál Jóska. Változó tér, változó idő, amikor egy csupasz
helyiségnek lelke van.
Lefele ballagok az Arany János utcán, ropog a nyakcsigolyám,
hátrafordulni nem lehet. Legközelebb máshol találkozunk,
előkerül egy újabb csontlelet. Szegényesebb ütközet jön,
diplomatatáskából vesszük elő a verseket.
