Egészen friss a hír, hogy a tudósok – britek vagy kvittek, nem tudni – arra jutottak, minden eddiginél nagyobb veszélyben van az univerzum, ha a fennmaradásának esélyét vizsgáljuk. Az már eddig is vita tárgyát képezte, hogy mi lesz ennek az egésznek a befejezése: a téridő vajon a végtelenségig tágul, az anyag pedig eloszlik a nagy semmiben, vagy a tágulás egy idő után megfordul, és minden visszasűrűsödik abba az egyetlen pontba, ahonnét szűk 15 milliárd éve szétrobbant? Lehetetlenség ezt megmondani.
Tény viszont, hogy az űr egy fölfújt lufit idéző módon tágul és gyorsul. Persze ez még nem ejt kétségbe senkit, mert attól, hogy mi történik a kozmoszban, mi simán kinyithatunk egy sört. A benzin ára sem ettől fog változni, és a gyerek sem emiatt hoz haza rossz jegyet az iskolából, bár sosem lehet tudni, ha a fizikáról van szó.
De mi nem vagyunk kutató tudósok, így ezek a hírek csak érintőlegesen jutnak el hozzánk, mintegy megkapaszkodva a celebekről meg a válságokról szóló terebélyesebb információk bundáiban, ahogy a bogáncs csimpaszkodik rá a pulikutyára. Aztán eldöntjük, hogy lesöpörjük-e ezt a ragadványt, vagy otthagyjuk. Az utóbbi mellett döntve kapunk egy újabb adag nyugtalanságot. A cikkből ugyanis az derül ki, hogy baj van az ún. „sötét anyaggal”, ami egészen mostanáig az űr tágulásáért és a gravitáció féken tartásáért volt felelős. Valójának ennek megléte inkább csak sejtés, de hogy valami van az űr sötétjében, ami hatást gyakorolt a tömegvonzásra, az bizonyított. És ez a hatás most gyengül. Nem olyan gyorsan, ahogy az ember immunrendszere a tél elmúltával, de nem is olyan lassan, hogy rálegyinthetnénk. Márpedig, ha ez a helyzet, akkor a világnak egyszer vége lesz.
Innentől csak az a dilemma, hogy ennek tudatában az ember bemenjen-e dolgozni, vagy vegye magához a konyhakredenc fiókjában a papír alatt rejtegetett tízezrest, és verje el valamelyik talponállóban. Ki tudja, holnap lesz-e erre alkalom. Ma rendben van minden, de holnap reggel arra is ébredhetünk, hogy a szék a plafonon ugrál, mert a sötét anyag és a gravitáció násza véget ért. A kívülállónak úgy tűnt, szépen éldegélnek kéz a kézben, aztán kibukott a csúf igazság, hogy az egyik rendszeresen verte a másikat. A magyar politikai életben is akad erre precedens.
Mit tehetünk hát? Ha azt mondják, semmit, nagyon jó úton járnak. Bízzunk a gondviseléseben, meg abban, hogy az emberi élet véges. Furcsa lenne, ha a minket körülvevő világ nem ugyanezt a jellemzőt birtokolná. Egyedül az adhatna okot az aggódásra, ha évezredekig élnénk, mert akkor már éreznénk az idők során megváltozott gravitációt. De így, hogy alig néhány évtized jut nekünk, a boldog tudatlanság, vagy a szándékosan magunkra szedett ostobaság megvéd bennünket a kozmikus csalódásoktól. Közben azért kutathatjuk a sötét anyagot, bár azt sem tudjuk, mi ez. Nekem, aki a legkevésbé sem vagyok fizikus, van egy paraszti bölcselkedéseken alapuló sejtésem, hogy ezt a láthatatlan, kezelhetetlen, és úgy an block megfoghatatlan matériát tévedés anyagként vizsgálni. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy a gravitáció nem állandó. Előfordul, hogy valami miatt gyengébben vagy erősebben hat, és csupán azt kéne kideríteni, mi okozza a változást.
Bízom abban, hogy ezt az elmélkedést asztrofizikusok nem olvassák, így nem kapnak tőle röhögőgörcsöt, a Teremtő pedig úgyis csak mosolyog ezen az egészen, mert ő semmit nem dugványoz el cél, értelem és ok nélkül ebben a folyamatosan bővülő és egyre burjánzóbbá váló hétvégi kertjében.