Vaszary Gábor: Kislány a láthatáron

2014.11.18.
Olvasták: 886

Mély ellentmondás, és legalább ekkora igazságtalanság, hogy a könnyed irodalmat termelő írókat nem veszi komolyan a szakma. Ha egy szerző valamilyen megmagyarázhatatlan kényszer hatására a szórakoztató irodalomnak szenteli magát, önként veszi magára a páriák darócgúnyáját. Miközben a komoly irodalom apostolai magabiztosan trónolnak küldetéstudattal megszentelt életművükön, a könnyed témákat választók csak szállongnak ide-oda, mint a galambok begyéről levedlett tollak.

Ez a maradi és nem csekély mértékben közhelyes gondolkodás rengeteg egészséges hajlamú, életvidám szerzőt taszajtott bele a mellőzöttség dögkútjába. Az sem vitás, hogy néhányan tán meg is érdemelték ezt a sorsot, de a többség méltatlanul került oda, ahová, és ez akkora galádság, mint egy vasárnap esti BKV-jegyellenőrzés a 19-es villamoson.

A múlt század húszas, harmincas éveiben, a magyar prózairodalom aranykorában alkotó Vaszary Gábor is erre a sorsra jutott, pedig semmiben sem marad el a korszak megbecsült, jeles íróitól. Habár könnyed humora Karinthyt, mesélőkedve pedig Heltai Jenőt idézi, mégis eredetei hangú, színes egyéniség. A maguk idejében népszerű regényei a szocialista érában éppen hogy létezhettek, ellentétben a magasba emelt Heltaival és Karinthyval, akiknek lezárult életművén nem lehetett semmilyen fogást találni. Vaszary viszont elkövetett egy hibát, már ha az, hogy valaki nem kér az egypártrendszerből egyáltalán hibának mondható. Egy mesterember szemszögéből ez talán hiba, mert ha kétkezi munkásként emigrál, odakint hamar rájön, hogy a kapitalizmus sem fenékig tejfel, de ha egy író szánja rá magát ilyesmire, az itthon regnáló hatalom azonnal kihúzza őt minden létező listáról.

Vaszary 1947-ben elhagyta Magyarországot, és ez lényegében kettétörte a 30-as években nemcsak stabilnak, hanem kifejezetten sikeresnek mondható irodalmi pályáját. Emigránsként ugyanis nem lehet csupa könnyedet és szórakoztatót írni, mert odakint nem igazán van kinek, az pedig nem jól veszi ki magát, ha az ember kívülállóként próbál meg viccelődni az itthoni helyzeten.

De ami volt elmúlt, ami pedig van, az is el fog múlni egyszer, mondta Faríd Ad-Dín perzsa misztikus, és bár manapság csak az nem jelentet meg kötetet, aki libabőrös lesz a papír érintésétől, ebben a nagy könyvtúlkínálatban (több a könyv, mint az olvasó) Vaszary Gábor művei szép lassan visszaszivárognak a boltokba. Azt nem tudom megmondani, hogy a népszerűségük megközelíti-e a 30-as években mért szintet, de gyanítom, hogy a közelébe sem jutnak. Vaszary Gábor neve az átlagolvasó számára abszolúte ismeretlen, és mert az átlagolvasó azonnal és fenntartások nélkül képes sommás megállapításokat tenni, úgy véli, csak egy feltörekvő kortárs szerzőről van szó, aki nem tehet le az asztalra mást, mint kiforratlan, érdektelen szövegeket.

Nagy szerencse kell át ahhoz, hogy valaki spontánul beleolvasson valamelyik Vaszary regénybe, de aztán már megy minden a maga útján. Először jön a meglepetés, hogy a szerzőnek köze sincs az irodalom kapuját döngető ifjú titánokhoz, aztán meg a sokkszerű felismerés, hogy egy olyan íróról van szó, aki nemcsak a szavakkal bánik virtuóz módon, hanem a könnyedség leple alatt valósággal lebombáz bennünket azzal a sok életbölcsességgel, emberismerettel, lényeglátással, amely az értékes és érdekes irodalom sava-borsa.

A Kislány a láthatáron című Vaszary regény valójában egy játék, vagy inkább paródia, a regény létrejöttének paródiája. Alaphelyzete egy minden bizonnyal megesett történet volt: Vaszary elvállalta, hogy két hét alatt megír egy humoros regényt. Aláírta szerződést, a határidőkhöz mereven ragaszkodó kiadó pedig – elvégre ő is csak ember – azonnal szívni kezdte a vérét: kell a mű címe a marketinghez, meg valami szinopszis, ahogy ez ilyenkor szokás. A szerzőnek természetesen más se hiányzik, mint a sürgetés, de mivel ebből a misztikus dologból él, megpróbálkozik a lehetetlennel. A regény ennek megfelelően indul: lerí róla, hogy az író tanácstalan, nincs témája, nincs ötlete, nincsenek szereplői. Így hát jobb híján a regényírás nyűgét és buktatóit kezdi írni, ami már önmagában is egy vicc.

Az első húsz-harminc oldal a fentiek miatt merő bölcselkedés, de a jobbik fajtából. Ekkor még úgy tűnik, valamiféle komolytalan esszé lesz az egészből, ám az írás lassan átveszi a hatalmat az író fölött. Egymás után lépnek színre azok a figurák, akik mind hoznak magukkal valamit: Vomicsek Egon, Köles Ákos, Szeplő Cica, a Bedőny-Klepic haveri páros, Zsemlye Géza, Tócsa Jóska és végül de egyáltalán nem utolsó sorban a harmincas éveinek elején járó Madge néni és tizenöt éves unokahúga, Totty. Egyikük sem hatódik meg attól, mekkora teher nyomja a regényíró vállát, de a kávéházi fecsegés közben kiderül, hogy Vomicseknek van egy szép nagy autója, és ha már van, felajánlja, hogy leviszi a szerzőt vidékre, mert ott háborítatlanul alkothat. Tekintve, hogy Pesten mindent lehet csinálni, csak regényt írni nem, hősünk kapva kap az alkalmon, ám az egyezség mások füle hallatára történik, és mert a pesti entellektüel imád vidéki autótúrákra menni – no és mert Vomicsek ettől az egésztől anyagi hasznot remél –, csakhamar annyi lesz a jelentkező, hogy nem férnek be egy kocsiba. A regény érdemileg innét indul: eztán egy túlszervezett, túlbonyolított, félreértésekkel és nem várt helyzetekkel megspékelt roadshow krónikáján derülhetünk. Fordulat halmozódik fordulat hátán, mert mindig elhagynak, vagy keresnek valakit, esetleg őket keresik a túrázni csábított, de aztán sunyin faképnél hagyottak. Egy kicsit – nem is olyan kicsit! – az autózás regénye ez a könyv, mert rengeteg szó esik benne a gépjárművezetés és -fenntartás ügyes-bajos dolgairól. Ennyi év távlatából mindez talán megmosolyogtatónak tűnik, de meglepő módon, azok a megállapítások, tanácsok és tapasztalatok, amelyeket Vaszary nagy kegyesen megoszt velünk, mai is aktuálisak. A szerelem sem hiányzik, mert Vomicsek is meg Köles is Totty kegyeire pályázik, ám az ilyesmit natúrban sem egyszerű kivitelezni, egy zsúfolt, kaotikus autótúrán pedig teljesen lehetetlen. Van tehát rivalizálás, félreértés és defekt dögivel, ahogy az egy jó, békebeli regénytől elvárható. Az események folyományában tehetetlenül sodródó szerző mindeközben csak arra a nyugalomra vágyik, ami a regényírás alapfeltétele, de ahogy szaporodnak mögöttük a kilométerek, egyre inkább rájön, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

A regény csak azért nem lett remekmű, mert az ötletbánya és a poéngyár úgy nagyjából kétharmadnál kimerül, és az addigi burleszkes tobzódás átváltozik lassabb folyású útibeszámolóvá. Túlzás lenne azt mondani, hogy a cselekmény megül, de látszik, hogy a szerző szeretné már letudni ezt az egészet. A vége is eléggé kurta-furcsa, mert azok után, amin a társaság addig keresztülment, valahogy többet vártunk volna. De ezek csak nüánszok, mert a gyanú az, ami egyben a bizonyíték is: ezt a regényt Vaszary nagy valószínűséggel két hét alatt írta meg, és hát ilyenre futotta. A Kislány a láthatáron egy vidám, hátsó szándék nélküli írás, remek hangulatjavító és televízió-pótló lehet mindenkinek, aki megbízik benne. Örülnék, ha ez az írás is hozzásegítene a meggyőzéshez.

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: