Utcajáró Sobri, a néptelen terek fantomja

Egy nem létező világ nem létező tájain nemrég történt valami nagyon is létező. Tán az űrből jött le a baj, tán egy laborban keletkezett, az ok és az okozat vonatkozásában ez nem lényeges. A következmény mindenesetre az lett, hogy az emberek bezárkóztak a házaikba, és várták, hogy megmentse őket a tudomány vagy a politika.

Az utóbbiban nem sokan reménykedtek, de az előbbiben annál inkább. Fizettek is ezért, ahogy illik, de a tudomány a lényeget tekintve csupán egyetlen tanáccsal szolgált: mindenki maradjon otthon és várja ki azt az időt, amíg ez a helyzet magától meg nem oldódik.

A hetek meg csak múltak, és az átmenetinek hitt önkéntes bezártságból életforma lett. Az emberek lassanként alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez, és arra alapozták az életüket, hogy az utcára kényszerülő, speciális védőfelszerelést viselő páriák napi rendszerességgel beadogatják nekik az ablakon az ennivalót. De mert renitensek mindenütt vannak – gyanítható, hogy még a mennyországból is megszöknek néhányan egy pokolbéli kalandtúra kedvéért – idővel a politika rájött, hogy a félelem önmagában nem elég: az otthonülésből erényt kell kovácsolni.

  Meghirdették hát az otthonülő bajnokságot, ami a régi, nagy tömegek előtt lebonyolított sportversenyek mintájára a passzivitás felé hivatott elbillenteni a szurkolói érdeklődést. Abból indultak ki, hogy bár otthon ülni rengeteg féleképpen lehet, ebben is léteznek csúcsteljesítmények. A legjobb, legbeletörődőbb otthonülők a türelem, a semmittevés és a közöny virtuális harcmezején mérkőztek meg egymással a bajnoki címért, ami egy arany jutalomlakat ráhelyezését jelentette a lakásukra.

  Ám ahol a jó felüti a fejét, ott a rossz sem tétlenkedik. Kiderült, hogy a társadalom sötét rétege, a régi, szabadon mászkálós rendszer bornírt hívei nem maradhatnak meg a fenekükön, és titokban, a szervezett bűnözés eszközeit használva azon mesterkednek, hogy megdöntsék a négy szobafal által megtestesített rendet. A tétlenőrség váratlan razziák során csapott le azokra az elemekre, akik az előszobájukban utcai cipőt húzva kacérkodtak a szabadba menéssel, de olyan eset is akadt, amikor a potenciális bűnelkövető már az ajtókilincset markolta a kezével.

  Aztán, ahogy az lenni szokott, szárnyra kaptak az urbánus legendák: a közösségi médiában egyre többen posztoltak arról a mitikus betyárról, aki a törvényre fittyet hányva nyíltan kimegy a parkba, és ott, padon terpeszkedve látványosan elszív egy cigarettát. Ezt a modern Sobri Jóskát hol itt, hol ott vélték felbukkanni a webkamerákon, de a tespedtségvédelem ezt mindig megcáfolta, mondván, hogy az csak egy vaddisznó, őz vagy tollászkeselyű volt.

  A népet ez nem nyugtatta meg, sőt, ha lehet, a hivatalos cáfolatok tovább fokozták a rossz iránt egyébként is fogékony közfantáziát. Ezekben a pillanatokban már netes klubok százai munkálkodnak azon, hogy Utcajáró Sobri létezésére egzakt bizonyítékot leljenek. Számítógépek végeláthatatlan láncolata kapcsolódik egybe, és önti, áramoltatja az információt, amelyet mindenki a kedve szerint szűrhet és facsarhat, akár a régi, reakciós időkben a piacon, szabad kézzel vásárolt narancsot.
Ha azt mondják, hogy mindez csak fantazmagória, tegyék le a kávésbögrét, és a sok ülésben megkérgesedett ülepüket időlegesen távolítsák el attól az ülőalkalmatosságtól, amelyen éppen helyet foglalnak.

 Ezután már csak el kell vándorolniuk az ablakig – vigyázat, a szoba közepén álló asztal megmászása egyeseknek komoly kihívást jelenthet! –, majd a firhangot egy merész trükkel elhúzva az orrot rá kell illeszteni az üveg nevű felületre, ami egyben a valóságos és a virtuális világ választóvonalát is jelenti. Egy kis szerencsével, vagy ha az üveg nincs tele gyári buborékokkal, megteremtődik a kapcsolat a benti valóságos és a kinti spirituális világ között. A többi már a szerencse dolga, de azt ne feledjék, hogy az Utcajáró Sobriról készített fotókért lájkok tízezreivel fizet a közösségi média.

  Pláne, ha ez a betyár még cigarettázik is.