A futószalagon gyártott szuperhősös produkciók építkezése olyannyira a tudományos-fantasztikus filmek stílusát idézi, hogy a zsáner elkötelezett rajongói ezzel sok robbantásos blődlivel azonosítják a valaha szebb napokat is megért szájönsz fiksönt. Nem csoda, hogy ez a műfaj a Marvel-képregényekre épülő filmek túlkínálata miatt mostanában sokat veszített a varázsából. De néha azért fölbukkan egy-két olyan nívósabb alkotás, amely gondolkodásra késztet. A Morten Tyldum rendezésében készült Utazók (Passengers) ebből a nézőpontból akár szabályt erősítő kivételnek is tekinthető.
Mivel filmismertetőt írni anélkül, hogy bemutatnánk a produkció alapvetőbb történéseit, nemcsak lehetetlen, hanem értelmetlen is, nem hívom fel az olvasó figyelmét a mindenünnen leselkedő szpoilerveszélyre. Ám annak ellenére, hogy ebben az írásban itt-ott elárulok néhány mozaikot a történetvezetésből, felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy a lentebb következőket bárki elolvashatja anélkül is, hogy látta volna a filmet. Nem fogom lelőni a poént, csak egy kicsit megpiszkálom az olvasó érdeklődését, legalábbis remélem, hogy így lesz.
Az Utazók a ideje a távoli jövő, amikor az emberiség már a Naprendszeren kívüli hódításokra is képes. A csodálatos technológiával fölszerelt Avalon űrhajó például 5259 hibernált utassal a fedélzetén automata üzemmódban száguld a végtelen űrön át egy Föld-hasonmás felé. Az út 120 évig tart, de az utasok ezt egy napnak fogják érezni, ezért még azt is megengedhetik maguknak, hogy egy évet az új földön töltsenek, majd ismét lefagyasztatva magukat újabb 120 év múlva – de fizikailag csak egy évet öregedve – visszajöjjenek a közben 240 évvel idősebb Földre. Középiskolai tanulmányaimból dereng, hogy az űrutazás ilyen, hagyományos módja azért nem lehetséges, mert ha egy űrhajó, mondjuk a fénysebesség 50%-ával nyomul előre, amiatt, hogy az űr nem teljesen üres (köbkilométerenként van benne kb. 1 atom) olyan effektust ér el, mintha 80 kilométeres sebességgel nekirohanna egy tömör betonfalnak.
A film készítői erre is gondoltak: az Avalon előtt egy gigászi energiapajzs égeti el az űrtörmeléket. Ám egy alkalommal valóságos kisbolygó kerül az útjába, ami már túl nagy falat. A pajzs ugyan ezt is ledarálja, de az akció nem múlik el nyom nélkül. A rendszerben több hiba is keletkezik, amit az automatikus önjavítás ugyan elhárít, de egy utas, Jim (Chris Pratt), a gépész hibernálófülkéje ébresztő üzemmódba kapcsol. Miután a gondolkodása kitisztul, Jim rájön, hogy egyedül van, és mert a hibernálást nem állíthatja vissza, megérti hogy a sors ezzel őt lassú, öregedéses halálra ítélte. Súlyos depresszióba esik, és közel egy éven át kínlódik a magánnyal, mert bár a központi bárban működő robotcsapos mesterséges intelligenciája biztosítja számára némi emberi szintű társalgást, ez ugyebár nem elég. Aztán a csillaghajóban barangolva egy hibernáló kapszulában véletlenül meglát egy Aurora nevű lányt (Jennifer Lawrence), akibe beleszeret. Megszerzi a Csipkerózsika álmot alvó lány adatlapját, elolvas róla mindent, és mert ideje van bőven, megtanulja azt is, hogyan ébreszthetné fel. De mivel ezzel a lányt a sajátjával azonos sorsra kárhoztatná, nem meri rászánni magát erre a lépésre. Csakhogy a társtalanság érzése idővel legyűr minden morális kérdést. Jim fölébreszti Aurorát, és ezzel elkezdődnek a valódi bonyodalmak, amiket most nem részleteznék, mert akkor valóban nem lenne érdekes megnézni ezt a filmet, én pedig megérdemelném, hogy lefűrészelt csövű vadászpuskával kergessenek végig Budapest utcáin.
A produkció letisztult képi világa iszonyatosan látványos, és bár hagyományos értelemben vett akciójelenetek nem várnak a nézőre (például nem lépnek színre zöld sugárpisztollyal lövöldöző, két lábon járó, angolul beszélő krokodilok), azért van benne bőven izgalom. Legvégül pedig arra is fény derül, hogy Jim ébredése nem volt véletlen, és talán az sem, hogy Aurorát is erre a sorsra kárhoztatta. Mivel az egész mű a romantika jegyeit hordozza, talán a sci-fi iránt nem kifejezetten lelkesedő hölgyek is csalódás nélkül megtekinthetik, bár ők aligha kapnak tőle olyan intellektuális löketet, mint amennyit egy Jane Austen regénytől kultiválhatnának. De szipogni egy kicsit ezen a filmen is lehet.
