Lassan az egész világ rájön arra, hogy kevés pénzből is lehet jó filmet készíteni, csak mi nyavalygunk avval a furcsa átokkal, amit műveltebb társaságban magyar betegségnek szokás nevezni. Az a néhány milliárd, ami a költségvetésből filmgyártás címén elpárolog, eleve kudarcra ítélt, nézhetőségi szempontból érdektelen próbálkozásokat hagy maga után. Tetézi a bajt, hogy néha, egy önértékelési válsággal küszködő fesztiválzsűritag nekünk is idenyom valamilyen díjat, amit aztán a magyar moziszakma pajzson hordoz végig a Nagykörúton, hogy lám, ott vagyunk a világ élvonalában, és ha még több pénzt kapnánk – mármint ők – még inkább ott lennénk.
Ebben a mellébeszéléssel és handabandázással gazdagon átitatott helyzetben a magyar mozirajongó azért mégsincs annyira kiszolgáltatott helyzetben, mint amikor a MOKÉP ízlésvilágára kellett hagyatkoznia. Ma már itt van nekünk Mr. Internet, aki éppen olyan gazdag, mint a kádári időben oly sokat emlegetett amerikai nagybácsi volt, csak nála nem kell attól cidrizni, hogy a messziről küldött cuccot esetleg benyeli a vámhivatal. Nemrég ebben a Mr. Internet által nagyvonalúan felkínált csomagban száz százalékig véletlenül ráakadtam egy 2012-es török filmre. Még emlékszem azokra az időkre, amikor a törököket fociban könnyebben vertük, mint jég a határt, és amikor a mozijuk még nem jutott túl a Boszporuszon. Azóta nagyot változott a világ. Egy kis netes utánjárással bárki könnyedén kiderítheti, hogy Törökországnak nemcsak feszítően jó filmjei vannak, hanem valódi, esztétikai mércével is mérhető Nobel-díjas írója, amit mi egyelőre még nem mondhatunk el magunkról. A véletlenül megtalált filmet a számomra teljesen ismeretlen Emin Alper írta és ő is rendezte, de mivel a mai török kinematográfiáról a nálam tájékozottabb mozirajongók is elég keveset tudnak, nem hiszem, hogy emiatt szégyenkeznem kéne. A film címe még a török eredetiben is beszédes módon egyszerű: Teperin Ardi, azaz Túl a dombon, ami ugyan nem veszi fel a versenyt a Hollywoodban címkézett produkciók piacorientált elnevezéseivel, de így is eléggé misztikus a ahhoz, hogy valami rejtélyre lehessen belőle asszociálni.
A nyitó képsorok nem is okoznak csalódást: valahol Anatóliában vagyunk, ahol a félelmetes szépségű kopár táj és a benne élő emberek hasonló módon szélcserzett lelke furcsa egyensúlyszerű állapotban van egymással. A rendszerváltás előtt létezett egy mára már teljesen elfeledett, félig tévés, félig filmes műfaj, a tévéjáték. Ezek többségükben egyórás vagy ennél alig hosszabb, filmszerűen forgatott, de a moziba szánt termékeknél lassabb folyású alkotások voltak, és többnyire valamilyen irodalmi mű nyomán készültek. A Teperin Ardi ezt az érzést hozza vissza: sok benne a nagytotál, a snittek szinte már ráérősen hosszúak, mégsem veszik igénybe a türelmünket, mert nyilvánvaló, hogy ez a technika valami megmagyarázhatatlan, de nagyon is létező feszültséget takargat.
A történet lényege egy novellába is belefér: az anatóliai dombvidék közé ékelődött tanyán küszködő rokonságot meglátogatja a család elvárosiasodott része. A vendégek – két fiú és az apa –, ambivalens érzésekkel vegyülnek bele ebbe a számukra már idegen világba, ahol a külsejében is patriarchális vonásokat hordozó nagyapa a fő hangadó. Vele egy háztartásban él az idősebbik fiú, annak felesége és a magának való, emberkerülő unoka is, akivel nemcsak a jövevények, hanem még a szüleik sem tudnak hangot találni. A városból érkezők között van egy kamasz is. Neki ez a tájék a kalandkeresés izgalmát jelenti, így azonnal elkunyerálja a nagypapától a vadászpuskáját, és elindul vele földeríteni a környéket. Pedig óvatosnak kéne lennie, hiszen a tanya fölé magasodó domb túloldalán nomádok táboroznak, akiknek a nagypapa nemrég lelőtte az egyik kecskéjét. Ezt az állatot sütik meg a vendégekkel vacsorára, nem törődve azzal, hogy az idegenek esetleg figyelhetik őket. A nagyobbik városi fiú ezalatt magányosan barangol a környéken, és ahogy a többiek viszonyulnak hozzá, sejthetjük, hogy mentálisan nincs minden rendben vele. Aztán eljön az este, a férfiak a szabad ég alatt, a tábortűz parazsánál aludni térnek, a kisebbik fiú pedig – vállán a puskával – ki tudja, mit keresve nekivág a bozótosnak, és összefut az unokatestvérével. A kecskéi közt élő fiú nem árt senkinek, de a kutyája vadul megugatja a városi rokont, és csakhamar elsül egy puska.
A filmet térben, időben és az emberi viszonyok kusza ágbogaiban elhelyezni ennyi is elég. Ami utána következik, az már félig krimi, félig meg pszichológiai thriller, de sokkal inkább egy tévéjátékká dramatizált novella. Az éjjeli puskalövés után egyre csak halmozódnak a rejtélyek, és amelyik megoldódik, az is csak fokozza bennünk a nyugtalanságot. Túlzás lenne azt állítani, hogy a Teperin Ardi nézése közben tövig le fogjuk rágni a körmünket, de ha megcsömörlöttünk az amerikai filmek hamis tökéletességétől, biztosan érdekesnek fogjuk találni ezt a másféle látásmódot tükröző alkotást. Már csak amiatt is, mert a környezet itt nemcsak díszlet, hanem fontos szereplő. Az anatóliai táj az alapja annak az állandóan meglévő feszültségnek, amely minden egyes levélrezdülést áthat. Az ott élő emberek tán nem is sejtik, mi az, ami irányítja őket, mert ezt az életformát szokták meg, és a beidegződés nemcsak az érzelmek, hanem a félelmek és a szorongások terén is nagy úr. A domb mögött megbúvó és tán nem is létező ellenség állandó fenyegetése lecsupaszít minden érzést, és vágyakozást. Itt minden azonnal és kéretlenül történik, de sosem úgy, ahogy szeretnék.
A film a 2012-es szarajevói filmfesztivál zsűrijének különdíját nyerte, és ebben van valami hátborzongatóan jelképszerű: amint köztudott, Szarajevó a kilencvenes évek közepén a hegyek mögött megbúvó, láthatatlan, de annál kegyetlenebb ellenség ostromától szenvedett. Nem tudták, hogy személy szerint kik bombázzák a várost, de az állandósuló fenyegetés minden egyes percüket beárnyékolta. A föld egyik csodájának számító Anatólia ugyanezt a kegyetlen tulajdonságot hordozza. Aki itt próbál boldogulni, kénytelen lesz szembenézni a vele párhuzamosan helyezkedő és fészkelődő démonokkal, de hogy jobban is megismerhesse őket, néha elég belenézni valamilyen foncsorát vesztett öreg tükörbe, vagy ha ez nincs kéznél, valamelyik időtlenül csörgedező patak medrébe. A Túl a dombon korántsem hibátlan alkotás – a történet helyenként talán túlzottan is meseszerű –, de a hitelességéhez ennek ellenére nem férhet kétség. Aki teheti, feltétlenül nézze meg, aztán döntse el: vajon irigykednünk kell-e a törökökre, vagy inkább csodáljuk őket.
