Hiába
(egy hűvös koncertterem sötétjében)
Hegedűk nyüszítése hallik –
hiába búgtok, húrok,
hiába kürtök fényes hangja,
hiába édes harmónia,
ez mind, mind csak látszat,
ti azt hiszitek, földi halandók,
hogy e muzsika, mely simogat és elandalít,
a Világmindenség rendjét mutatja?
Hogy mi, kikre még vár egy utolsó, Nagy Esemény,
el tudjuk feledni, mi ott van az agysejtekben,
a bőrünk pórusaiban,
lüktető ereinkben?
Hiába e csipkés rokokó-dallam,
hiába a hármashangzatok kéjes egybecsengése,
a hangok incselkedő kergetőzése,
hiába a Szépség, mit a Kiválasztott
biztos kézzel, égő lélekkel,
mint Isten azt a két embert,
megalkotott,
ez mind csak délibáb,
olcsó, vásári kaleidoszkóp,
szertefoszlik, mi az előbb még egyben volt,
ábrándozhat itt a lélek,
a Nagy Sóvárgó,
várunk sorunkra mind,
türelmesen,
s nagyon akarjuk, hogy az élet-morzsákat felcsipegethessük,
mint galambok egy nagy, forgalmas téren.
Ez egy másik rend, kegyetlen törvény,
hisz kit szeretünk, az is megszűnik egyszer,
s feloldódik, mint szimfónia hangjai,
a holt lelkek őrült forgatagában.
Mint búvó patak
Közel lakott, benézett hozzám az Isten,
elszörnyedt, ő nem ilyen rendet akart,
karcoló szavak, sötét árnyak mögött rejtőző szeretet,
mint búvó patak mohás sziklában,
úgy csordogál a szerelem ereimben,
nem kell már az élet, rongyos koldusok gúnyája,
a holtak visszanéznek, s rácsodálkoznak:
jaj, mi lett az itt hagyott világból,
mint feketéllő hó, úgy páráll el a szenvedély,
zörgő csontvázak lézengenek körülöttem,
felteszem sötét napszemüvegem,
csak az Isten láthassa, élek, s lassan eszmélek.
Tükör a tükörben
arcod ráncai a tükrömben
arcom ráncai a tükrödben
fáradt szemeink tompa csillogásával
keressük az emlék-fossziliákat
fürkésszük a homályos jövőt egymásban
karcolásokat sebeket
foncsoroztatni kellene
feltörni a jégtükröt
repedéseinket összevarrni
görbe hátunk két görbe tükörben
tied az enyémben
enyém a tiedben
kevés a fény hunyorgunk
egyszer majd úgyis
úgyis úgyis úgyis
összetörik
tükröd a tükrömben
tükröm a tükrödben