Tényleg megszületett Petőfi?

Általánosan a vélekedés, hogy Petőfi Sándor hajszálpontosan kétszáz éve, 1823. január 1-én született Kiskőrösön, ám ez a teória mostanában megdőlni látszik. Nemrég ugyanis megjelent egy értekezés a Tévhitek nevű szaklapban, amelyet az a Flegmann Herbert jegyzett, akit korunk egyik legnagyobb genealógusaként tart számon a tudomány. Flegmann ebben a cikkében azt álltja, hogy Petőfi Sándor valójában meg sem született, és minden, amint neki tulajdonítunk, így a költészete és a fordulatokban bővelkedő élete a szárcsemői Plothár Bónishoz kötődik, aki fogadásból adta ki magát Petőfi Sándornak.

Ez a huncut kísérlet megmagyarázza, miért volt oly elutasító az öreg Petrovics a vélt fiával szemben, és miért reszketett az izgalomtól a költő oly mértékben, hogy egész úton hazafelé, azon kellett gondolkodnia, miként szólítsa meg az anyját. Mint tudjuk, ez másoknak egyáltalán nem okoz gondot, és furcsa, hogy az irodalomtörténet latzán átsiklott eme hamisság felett – írja Flegmann, azt állítva, hogy a suszterként tevékenykedő Plothár Bónis nem gondolta hosszú távúnak ezt a kísérletet, de legnagyobb ámulatára a verseinek sikere lett, így nem szállhatott ki. Belesodródott ebbe a játékba, ezért kénytelen volt Petőfi-kultuszt építeni maga köré, ami megint furcsa, mert a 19. században ez a fajta önmenedzselés még nem volt divat – világít rá az összefüggésekre a szerző.

Flegmann azt is gyanúsnak véli, hogy Petőfi Sándor nem hagyott nyomot sem a közösségi médiában, sem a digitális tartalommegosztókon. Nincsenek követői a Twitteren, egy árva feliratkozó nem sok, annyit sem tudhat magáénak az Instagramon, és a Tiktok videóinak száma kereken nulla. Márpedig, ha egy médiaszereplő teljesítménye ennyire sovány, akkor ő maga nem is létezik – összegez a genealógus, hozzátéve, hogy ha fel is bukkan egy Petőfinek tulajdonított poszt vagy rövid videó, gyorsan kiderül róla, hogy hamisítvány, bár ezek a próbálkozások nem is lényegesek, mert jogilag és kriminalisztikailag sem a videó, sem a fotó nem számít perdöntő bizonyítéknak.

A kételyeket tovább fokozzák a Petőfinek tulajdonított szabadságharcos-forradalmár megnyilvánulások is, mert ezek ugyan dokumentáltak, de a történelem nincs kőbe vésve, így mindenki úgy magyarázza, ahogy akarja. Komoly tudósok is kétségbe vonják például azt a mítosz, amely szerint Petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta volna el a Nemzeti Dalt. Márpedig, ha egyetlen állítás megdől, akkor érvénybe lép a dominó elv, és borul minden.

Tovább erősíti ezt a merész következtetést a költő halálával, illetve eltűnésével kapcsolatos legenda. Flegmann szerint olyan nem létezik, hogy egy top tízes politikus – mert Petőfi annak számított – csak úgy, egyszerűen felszívódjon. Ha meghalt, a korabeli orosz és osztrák sajtónak kolumnás szalagcím alatt kellett volna világgá kürtölnie a hírt, ha pedig fogságba esett, akkor ezt egy a bűnösségét beismerő ugyancsak kolumnás nagyriportnak kellett volna közhírré tennie. Flegmann emiatt jut el arra a következtetésre, hogy Petőfi soha nem is létezett, mert alakja csak a nemzeti vagy inkább a népi mítoszteremtés nyomán formálódott olyanná, amilyennek kvázi ismerjük. Hátramaradt költészete részben Plothár Bónishoz, részben alkalmi poétákhoz és irodalmi ambíciókkal rendelkező névtelen forradalmárokhoz fűződik, ami erős hasonlóságot mutat a Shakespeare jelenséggel, ugyanis a nagy drámaíróról már szinte bizonyított, hogy csupán a nevét adta azokhoz a művekhez, amelyeket egy nála képzettebb, műveltebb és tehetségesebb háttérszerző hozott létre.

A magyarok talán megorrolnak rám emiatt, de fájdalom, bele kell törődniük, hogy a legnagyobb hatású, lánglelkűnek mondott költőjük a valóságban meg sem született – zárja a gondolatait Flegmann.