Templom a dombon

A Jugoszlávia széthullását előidéző polgárháború már több mint másfél évtizede véget ért, de az utódállamok még most is előállnak néha egy-egy olyan filmmel, amely ezekbe a tragikus időkbe nyúlik vissza. Igaz, hogy ezek az alkotások már nem a háború naturális valóságával foglalkoznak – mint pl. a Srđan Dragojević által rendezett Szép falvak szépen égnek –, hanem a máig ható traumákat és ezek szerteágazó következményeit vizsgálják.

Hosszú listát lehetne készíteni ezekről a mozikról, amelyek megtekintése után mi, magyarok egy kicsit mindig irigykedünk, mondván, hogy könnyű ezeknek a déli népeknek jó filmeket csinálni, ha ilyen súlyos témák közül válogathatnak. Ha megúszták volna a háborút, ugyanott tartanának, ahol mi is: ellepné őket a nyugati tömegkultúrát majmolók áradata, legyen bár szó filmről vagy zenéről, netán irodalomról.

A 2013-as gyártású Templom a dombon című szerb-német-francia-szlovén-horvát koprodukcióban készült alkotás látszólag ezt a hipotézist erősíti, de aztán kiderül, sokkal többről van benne szó. A film egy fiatal rendező, Srđan Golubović munkája, és eredetileg Krugovi (Körök) néven jegyezték. Mivel a hazai mozikban pillanatnyilag sehol sem játsszák, a fáljcserélőkön pedig nem nagyon kapkodnak érte, tán nem kiált senki fatwát a fejemre, ha a szpoilerezés határát súrolva elmesélem a szinopszisát.

A film alapja igaz történet: a kilencvenes évek elején, amikor Jugoszlávia szerte egyre több helyen lobbant föl a polgárháború tüze, a vegyes lakosságú dél-boszniai Trebinjében három szerb katona brutális kegyetlenséggel agyonverte egyik bajtársát. Eztán 12 évet ugrunk az időben, bele abba a kurta-furcsa békébe, amely a Balkánon sokkal inkább emlékeztet fásult beletörődésre, mint jövőváró, józanul optimista reménykedésre. Tizenkét év még ilyen körülmények között is nagy idő, de lehet, hogy kevés. Attól függ, honnét nézzük. Az agyonvert Marko (Vuk Kostić) özvegy édesapja, Ranko (Aleksandar Berček) szerint ez az állapot például csak egy furcsa, filozofikus tétlenség időszaka, ami a tóba hajított kő körül képződő és egyre táguló körökre hasonlít. Ezt alátámasztva magánszorgalomból egy kis kápolnát építget a városon kívüli, a kopár, élettelen hegyek között, de csak úgy, ráérősen, mint aki tudja, hogy ezzel a munkával senkinek sem tartozik elszámolással. A Markóval kapcsolatos események másik kulcsszereplője, a muzulmán származású Haris (Leon Lucev) – akinek Markó gyakorlatilag az életét mentette meg –, ekkor már Németországban él. Harison mély nyomott hagyott az a teher, hogy a fiúnak miatta kellett meghalnia, de az új hazában most már családja és két kisgyereke van, már csak őmiattuk is helyt kell állnia.

Egy napon váratlanul beállít hozzá Nada (Hristina Popović), Marko egykori kedvese, aki a brutális élettársa elől menekül a kisgyerekével. Haris megpróbál neki segíteni, ám ez nem megy könnyen: Nada egy roncs alkoholista, a férje (Dejan Cukić) pedig közveszélyes gengszter. Haris válaszút elé kerül: ha segít a lányon, önmagát és a családját sodorja bajba, ha a sorsára hagyja, még nagyobb lelkiismereti terhet vesz magára. Eközben a távoli Trebinjében az öreg Rankónál munkát keresve megjelenik Markó egyik, a háborúban elesett gyilkosának a fia, Bogdan (Nikola Rakočević). A gyerek ekkor még nem tud semmit az apja bűnéről, de mert az öreg elutasítja, nyomozni kezd. Végül, mert annyira kitartóan vágyik a munkára, az öreg Ranko mégiscsak fölfogadja inasnak. Bogdan ekkor már tudja, mi történt 12 évvel ezelőtt és erején fölül próbál meg helytállni. A helyzetet tovább komplikálja, hogy az agyonvert Marko egykori barátja és a gyászos esemény egyik szemtanúja, Nebojša (Nebojša Glogovac) időközben Belgrádban neves sebész lett, akihez egy napon beszállítják a súlyos közlekedési balesetet szenvedett Todort (Boris Isaković), Marko agyonverésének főkolomposát. Nebojša orvosként elvégzi Todoron a közvetlen életveszélyt elhárító műtétet, de még egy beavatkozásra is szükség van, és ettől függ, hogy Todor felépül-e vagy meghal.

A három helyszínt és a három erkölcsi dilemmát az elszámolatlan múlt köti össze, de csak laza, éteri kapocsként, ami egyben a Balkán-félszigeten jelenleg tapasztalható béke metaforája: kérdés, hogy ki, miként viszonyul a múlthoz, hajlandó-e megbocsátani vagy beismerni a vétkességét, és ha igen, ez mennyiben, meg főleg kinek jelenthet föloldozást? A film kulcskérdései lényegében ezek, mert a választ – csakúgy, mint az erős, továbbgondolkodásra inspiráló irodalmi művekben – itt sem kapják meg a nézők. A háború akkor ér véget, amikor a résztvevőinek az élete, mondta egy magyar író néhány évvel ezelőtt valamilyen könyvrecenzió kapcsán, és ez erre a mozira is érvényes. A Krugovi egyebek mellett ezért jó film: nem ítélkezik, nem foglal állást, nem sulykolja belénk, hogy ki a jó és ki a rossz, de még azt sem, hogy kinek van, volt vagy lesz igaza. A remek színészi játék mellett mértéktartóan arányos, ugyanakkor letisztult képi világ is jellemzi, telis-tele van finom utalásokkal és jelzésekkel, amelyek sivárak és nyomasztóak, de mélyen igazak. Számos kisebb díj mellett talán ez is közrejátszott abban, hogy Golubović alkotása a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a 2013-as évben elnyerte az ökumenikus zsűri különdíját.

Tudom, hogy nehéz lesz, de aki teheti, vadássza le a netről ezt a filmet és szánjon rá másfél órát az életéből. Utána talán az is világossá válik számára, hogy a háború, mint kiinduló helyzet egy feszítően érdekes mozi kapcsán valójában mellékes körülmény, hiszen a fent emlegetett dilemmák egy teljesen hétköznapi bűntény kapcsán is kialakulhatnak. Ebből a szempontból a mai magyar valóság filmes kincsesbánya lehetne, ha megtalálnánk a fejtéshez szükséges szerszámokat.

Templom a dombon (Krugovi) színes, feliratos, szerb-német-francia-szlovén-horvát filmdráma, 112 perc, 2013. Rendező: Srđan Golubović; Szereplők: Vuk Kostić, Aleksandar Berček, Leon Lučev, Nebojša Glogovac, Boris Isaković, Nikola Rakočević, Hristina Popović. Értékelés: 4