Balázs bácsi sietve igyekezett a kocsma felé. Nyár vége volt, már érződött egy kicsit a hűvös. Néhány nap, és kezdődik az iskola. De nem itt – nézett kicsit elkomorodva a régen bezárt és üresen düledező épületre. Nincs késő, de már azért csak lesznek az ivóban, gondolta a régen templomszolgaként és harangozóként tüsténkedő öreg, aki mindig kedvelte a kicsit teátrális belépőket. Most meg olyan hír birtokába jutott, amivel a pletykára mindig kész Fuvarost is megelőzheti, pedig annak könnyű, hetente háromszor bemegy a megyeszékhelyre, múlt hétvégén meg tán a Balatonon is volt, így hallotta. Neki meg szerencséje volt, hogy a szomszéd kisvárosban lebetegedett a plébános úr segítője, és őt kérték meg, töltsön a parókián egy pár napot. Jólesett a régi munka, az esti beszélgetések, és sok új hírt is hallott, s ez ért a legtöbbet.
Amikor kinyitotta az ajtót, kellemes zsongás helyett csak egy-két szófoszlányt, meg a nyikorgó ventillátort hallotta. Csalódottan nézett körül, pár törzsvendégen kívül csak a két délután érkezett turista kornyadozott a legtávolabbi sarokasztalnál. Délután jöttek meg, az Amerikás kertjében verték fel a régi katonai sátrat, a bicikliket meg akkurátusan letámasztották az öreg diófához. Erzsi mama gulyáslevesét szó nélkül befalták, a vörhenyes hajú, kis kecskeszakállkás alacsonyabbik kezet akart csókolni utána, majd elkérte a receptet. Erre Erzsi mama lángvörösre gyúlt arccal tett ki az asztalukra két üveggel a jobbikból. Az ajtó fölé akasztott kis harang újabb érkezőket jelzett, belépett Pali bácsi meg a Tetkós. Ez utóbbi nem hiányzott ugyan, de vele is többen hallgatják a szót, és Balázs bá a pultra tette – kicsit tán hangosabban is lekoppintva – az üres söröskriglit.
Gyarapodik a falu lélekszáma – mondta olyan hangosan, hogy mindenki felfigyeljen. Jani keze megreszketett egy kicsit, és lenyalta ujjáról a rácsöppent szilvóriumot. Az ablak felé intett, ahol Regina néni vonult el peckesen, fején cifra kendő. Aztán cinkosan rákacsintott a beszélőre, hogy tán csak nem jött létre a több évtizede halogatott frigy? A harsány röhögésre Erzsi mama is kidugta fejét a konyhából, ahol az asztal sarkán szorgalmasan körmölte az agyondicsért gulyás receptjét. Még jó, hogy a vallási önfegyelem maradéka visszafogta a csúnya szót, s egy ádámcsutkát próbára tevő nagy nyelés után az öreg végre kimondta: – Visszaköltözik Ágoston tanár úr!
Büszke jól értesültséggel nézett körül, és juszt se törölte le a habot a bajuszáról. Ez tényleg hír volt, a Fuvaros csak hetek múlva tudta magának megbocsájtani, hogy nem volt itt, ebben a jelentős pillanatban. Még él? – tette fel a kérdést Kálmán úr, majd elvörösödve kezdte birizgálni a kártyalapokat. Tudta ő, hogy ennél feleslegesebbet nem is kérdezhetett volna.
Tetkós mesére éhesen hajolt közelebb, és laza kézmozdulattal rendelt egy korsó sört, Pali bácsinak a szokásost, magának meg a kólához egy kis rumot.
Balázs bácsi nagy levegőt vett, kicsit lazán támaszkodott a pultnak, le nem ült volna egy vak lóért se, úgy kezdett bele: Ágoston tanár úr egész családfája itt lakott a faluban, mióta tán csak erre a környékre ember betette a lábát. Művelt, jó modorú emberek voltak, tanítók, jegyzők, katonatisztek lettek a férfiakból nemzedékről nemzedékre, a lányok meg szép kiállású, erkölcsös fehérnépek, mind máshová ment férjhez, földbirtokoshoz, egy meg tán Pestre, valami országgyűlési követhez. Ezeket csak azért mondtam el, nehogy valaki azt higgye, hogy olyan jöttmentekről szól a monda – s azért, sör ide vagy oda –, vetett egy sanda pillantást a Tetkós felé, de azt úgy lebilincselte a történet, tán észre se vette. Amúgy meg nem törődött se a kíváncsi tekintetekkel, se a beszólásokkal.
Na, szóval övéké volt a templomtól a negyedik ház, amelyik olyan gondozott, hej pedig de régen nem lakik ott már egy lélek se – ivott egy torokolajozó kortyintást, mialatt a hallgatóság emésztgette az információt. Négy lány után született meg a kis Ágoston, féltő gonddal vette körül a család. Itt kezdte az elemit, jó kiállású legényke volt, úgy beszélték.
Abban az évben helyezték ide tanítani a szép tanítókisasszonyt, Malvinkát. Ez volt az első éve. Sokan jártak egy osztályba, osztatlan volt még akkor. Kálmán úr és Pali bácsi rábólintott. Erzsi mama meg leült az idegenek asztalához, és töltött az üres poharakba, meg magának is egy kortynyit, s néhány halk szóval elmagyarázta, milyen is volt régen, amikor hatvan nebuló töltötte meg a termet.
Az első tanítási nap Ágoston egy szál vörös rózsát, késői virágzásút tört le a kertből, úgy ment végig peckesen a falun, hátán új hátitáska, lábán fekete lakkcipő. A kis parasztgyerekek meg meztéláb, tarisznyával fölszerelkezve. Amikor belépett az olajos padlójú terembe, sok lányka meg fiú nyüzsgött ott, egymás szavába kiabálva. De bezzeg csend lett, mikor az oldalsó ajtón belibbent karcsún, szőkén, kék szoknyában, patyolatfehér blúzban a tanító kisasszonyka. Mindenki csetlett-botlott, hogy helyet fogjon magának. Végül már csak Ágostonka állt ott, vörösebb volt az arca, mint kezében a rózsa. Kicsit meghajolt, és odatette a katedrán álló asztal sarkára a virágot, és leült az első padba.