Mindannyiunk életében előfordult már, hogy valamely tárgyunk, berendezésünk feladta a reá szabott hivatást, és nemes egyszerűséggel bekrepált. Sebaj, üzlet mint a tenger, veszünk egy másikat, hiszen semmi (és senki) sem pótolhatatlan. Egyszerűnek tűnik…
Amikor dolgok közül választunk, elsőként a buksza duzzadtsági mutatója számít, de igyekszünk a minőség tekintetében sem túlzottan alulmúlni elvárásainkat. De a kettő egymással nem hozható össze kompromisszumok nélkül: Minél jobb valami, annál drágább, mert – ideális fogyasztóként elgondolva a világot – annál több munka és anyag kell az előállításához.
Ezek alapján joggal feltételezhetjük, hogy valami nagyon el van baltázva a világ megteremtése környékén. Az Alkotó látá, hogy jó, de nekünk sajna semmi okunk osztani e nézetet, ha e borús árnyvilágot szemlézzük. A gyárilag megadatott dolgok – amikhez sem anyag, sem meló nem szükségeltetik, csak a birtokbavétel, a buga, a markec, a sarc, az einstand – nagyjából és egészében semmire sem jók, mindennel csak a teendők sorának elvégzése után kezdhetünk bármit is. Sem a benzin, sem a sör nem buggyan elő sziklás domboldalak kies forrásaiból, a brassói aprópecsenyét sem szedheti babánk csak úgy hetykén a rózsás kötényébe. És ha kényelmes otthonra vágyunk, a barlangok csak komoly építészeti és kubikolási erőkifejtés után nyújtják az óhajtott nívót.
Tehát vagy a világ van rosszul beállítva, vagy a mi jóról alkotott fogalmunk pontosan ellentétes irányú, mint a Teremtőé. Minél jobb, annál rosszabb – bárhonnan is nézzük.
Alea jacta [č]est – a kocka el van cseszve. „Nem kicsit.”
