Eseménytelen volt az utam a szlovák fővárosig, mert eléggé ingerszegény látnivalókkal tűzdelte tele a természet a tájat. Ritkás facsoportok osztották szeletekre a mezőgazdasági területeket, amiket csak pár kisebb település egyhangú látványa váltott fel néha. Amikor leszálltam a buszról, azonnal szállás után néztem. Meg szerettem volna őrizni az egyszerű turista képét, ezért valami olcsó szálláshelyet kellett keresnem. Szerencsére elég sokan beszéltek magyarul, ezért nem kellett szegényes angoltudásommal égetnem magam. Több egyszerű és olcsó szállást ajánlottak a megkérdezettek, de leginkább a neve miatt az Arany Ökör nevű panzió ragadta meg a fantáziámat. Nyilván önkénytelenül is párhuzamot vontam a panzió neve és a jelen cselekedeteim között.
A panzió nem nyújtott túl bizalomgerjesztő látványt, a lepukkant homlokzatú épület előtt a járdán eldobált csikket és almacsutkák hevertek mindenfelé. Úgy kellett átszambáznom közöttük, hogy a kopott zöld festékkel trehány módon bemázolt ajtójú bejárathoz érjek. A recepciónak csúfolt piszkos sárga terítővel letakart kopott pult mögött egy olyan idős férfi ücsörgött, hogy nyugodtan főszerepet játszhatott volna a legújabb múmiafilmben.
– Jó napot! – köszöntem magyarul, bízva benne hogy érti ezt a világnyelvet.
– Mi kéne? – kérdezett vissza szerencsére ezen a szép nyelven, bár elég barátságtalanul.
– Szeretnék egy szobát.
– Tisztelt uram, ez nem ingatlanközvetítő, de ha kimegy az utcára, és elolvassa a feliratot az ajtó felett rögtön rájön.
Azonnal szívembe zártam az öreget és néhány barátságos szitkozódás után megegyeztünk egy jelentéktelen összegben a két éjszakai szállásom fejében. Úgy tűnik a szomszédok gazdasága is kezd fehéredni, mert ki kellett töltenem egy nyomtatványt. Értékelve önön humoromat Tök Ödön néven jelentkeztem be, mert veszélyesnek ítéltem meg a saját nevem reklámozását. Miután megkaptam a kulcsot és az útbaigazítást, hogy az emeleten megtalálom a 13-as számot viselő szobát, az öreg nyálát csorgatva szundikálni kezdett. Felmentem a nyikorgó lépcsőn az emeletre, és könnyedén meg is találtam a 13-as számot viselő szobát, ugyanis ez az egy szoba volt az emeleten. Vajon hol lehet a másik tizenkettő? – kérdeztem meg magamat.
A szobába lépve megnyugodva konstatáltam, hogy bár egyszerű, de tiszta és kényelmes szállást találtam magamnak. Miután kipakoltam az egyetlen szekrénybe szegényes holmimat, elhúztam a függönyt, és kinéztem a vigasztalan látványt mutató utcára. Pár ittas egyén tántorgó járással rótta a járdát széltében-hosszában az eldobált szemét között, de más látvány nem volt, ami érdekessé tehette volna a nézelődésemet.
Terveim szerint már este akcióba lépek, és felderítem a külváros kétes hírű vendéglátó helyeit, bár kicsit tartottam attól hogy nem úszom meg ép bőrrel a kalandot. Leültem az ágyra és megpróbáltam átgondolni a teendőimet, valamint hogy mi is történt eddig. Első sorban is utána kell járnom ennek az Ököl néven tisztelt ürgének, mert csak ez a halvány nyom állt a rendelkezésemre ebben a szövevényes ügyben. Igaz nem ad magyarázatot a vízen közlekedő kísértetek jelenlétére, és a borzalmas éjszakai hangokra, amiket megtapasztaltam, de egy bennem halványan mocorgó gondolatra talán igen. Az őrmester volt az egyetlen az egyetlen, aki tudott róla, ki vagyok és Ököl az ő nagybátyja, tehát első sorban annak kell utánajárnom van-e aktív kapcsolat kettejük között.
Még csak kora délután volt, és én roppant éhes, ezért úgy döntöttem, hogy mielőtt elvegyülök a kocsmák forgatagában magamhoz veszek némi táplálékot, valamint megkockáztatva, hogy egy rendőri ellenőrzés alkalmával gondjaim lehetnek, ezért az irataimat valahol elzárom, nehogy lebukjak miattuk. Gondosan bezártam magam után az ajtót, és leballagtam a nyikorgó lépcsőn, majd egy könnyed pá-t köszönve a múmiának kisétáltam a bűzlő utcára.
Nem bízva a környéken található kifőzdék ételkínálatának megbízhatóságában, kiváló térbeli tájékozóképességemet kamatoztatva a buszpályaudvar felé vettem az irányt, ott láttam egy elég kellemes kinézetű hamburgerest. Miután csillapítottam az éhségemet, nagy szerencsémre találtam egy negyvennyolc órás értékmegőrzőt a pályaudvaron. Az értékmegőrző kimerült egy otthonkába öltözött erősen rúzsozott matrónában és egy lemezszekrényben. Egy szavazófülke szerű szeparéban a kapott dobozba tettem az iratimat, majd egy nyugta átvétele után távoztam. Az irataim így egy lemezszekrényben pihentek a következő negyvennyolc órában. Reméltem hogy még viszontlátom őket.
(folytatjuk)
