Bárkivel megtörténhet, hogy a fejére esik egy tégla, vagy hogy egy könyvet nem akkor olvas el, amikor széltében-hosszában beszélnek róla. Egyszer csak jön az a tégla fentről, a semmiből, mint ahogy az a könyv is, amely szinte véletlenül kerül bele a kézbe, például egy takarítás alkalmával. Az ember gyanútlanul leveszi a polcról, még gyanútlanabbul belelapoz és attól kezdve a takarításnak hegedültek. A fejbekólintás ezen a ponton találkozik össze a téglás hasonlattal. Minden más párhuzam erőltetett és fölösleges.
Hajszálpontosan így jártam Jerzy Andrzejewski Sötétség borítja a földet című kisregényével, amelyet a világhírű lengyel író a múlt század ötvenes éveinek közepén vetett papírra. Ekkor valóban sötétség borította a földet, legalábbis itt, mifelénk, a szocialista tábor kínos pedantériával tisztogatott körletében, ahol egy holnap kevesebbet ért száz tegnapnál, vagy ötszáz tegnapelőttnél.
Képtelen vagyok fölfogni, hogy ez a könyv milyen trükkel kerülhette el annak idején a cenzorok figyelmét, mert itt aztán nem lehetett azzal magyarázni a bizonyítványt, amivel Orwell 1984-ében. Emlékszem, hogy amikor már repedezett a proletárdiktatúra tojáshéja, és a hidegháború verbális arzenálja is kiürülő félben volt, valamelyik pártkatona redaktornak eszébe jutott, hogy az 1984 ágyúcsövét visszafelé is lehet fordítani. Talált is egy ugyancsak pártkatona kritikust – melyik nem volt az? –, aki precízen levezette, hogy ebben a művében Orwell nem a bolsevizmust, hanem a kapitalizmust mintázta meg. Mivel a tények elferdítése akkoriban még könnyebben ment, mint elhajtani a csülökcsontról egy csomó éhes legyet, ezzel a kis kiegészítéssel az 1984 megkaphatta a szalonképesség bilétáját.
Ezt a trükköt Andrzejewski kisregényével kapcsolatban már csak azért sem lehetett használni, mert nem a többféleképpen is magyarázható jövővel, hanem a középkori Európa egyik legsötétebb időszakával foglalkozik, amikor még halovány előjele sem volt a kapitalizmusnak meg a szocializmusnak. Csak a korokon átívelő, ősi és elnyűhetetlen diktatúra létezett. Az öreg kontinens számos válságot fölvonultató történelmének talán ez volt az egyik, ha nem a leggyászosabb fejezete. A spanyol inkvizíció kibontakozásáról, a katolikus királyok és az Ibériai félszigetről egyre inkább kiszoruló mórok háborúskodásának idejéről van szó, arról a korszakról, amikor a vallás hatalombirtoklás tekintetében a királyi korona fölé emelkedett. 1485-ben vagyunk, amikoris Spanyolföldön az agg Tomás de Torquemada a lelkek legfőbb védelmezője.
Nehezen átlátható, zavaros kor ez, mert hiszen az istennek tetsző, örök igazságú katolikus vallásra számtalan veszély leselkedik: asszimilálódott, de belül még mindig pogány mórok, a kereszténységet érdekből felvett maránnus zsidók, közöttük pedig azok a naiv, eltévelyedett spanyol nemesek és közemberek, akiket a gonosz gyengeségük miatt ráncigált le a helyes útról. De minél határozottabb velük szemben a fellépés – Torquemada atyát sem következetlenséggel, sem lazasággal nem lehet megvádolni –, annál több lesz az eretnek. A városok egét sűrű, köhögtető felhőként takarja be a máglyákról fölszálló füst, amely alá a félelem, a rettegés és a kilátástalanság fészkeli be magát.
Mindez már a könyv fülszövegéből is kiderül, ezért a depresszióban szenvedők még idejekorán lecsaphatják, ám azok az olvasók, akiket nem gyötör lelki kórság, bátran kísérletet tehetnek vele. Arra viszont nem árt fölkészülni, hogy nem egy pergő ritmusú, fordulatokban bővelkedő thrillert kapnak, hanem egy minden mondatában gondolkodásra késztető tézisregényt. Hamarjában Poe A kút és az inga című, ugyancsak inkvizíciós díszletek közé helyezett elbeszélése jut eszembe, aki olvasta ezt, és Andrzejewskitől is valami hasonlóban reménykedik, hatalmasat fog csalódni. A történet itt olyasféle módon vonul a szöveg alatt, ahogy a befagyott patak jege alatt úszik a halott levél. Ebben a szövegben a súlyos, moralizáló hitvitán van a lényeg, ami bár első hallásra nem tűnik olvasócsábító fogásnak, mégis élményszerű az, ahogy Torquemada atya és az ifjú fray Diego meccsel egymással. Az ifjú Diego kezdetben a főinkvizítor halálos ellensége, de az intelligens Torquemada meglátja benne az erős, határozott egyéniséget, és ahelyett, hogy a kínpadra küldené, maga mellé veszi. Kettejük hitre és kételyre alapozott párbeszéde az egész regényen végigvonul, ám ez önmagában még nem volna elég a remekműhöz, ha Andrzejewski nem matematikai precizitással, mindenfajta érzelmi ráhatás vagy sugalmazás nélkül vinné végig azt a folyamatot, amelynek végén a halál kapujába érkező Torquemada rádöbben a tévedésére.
A dolog szépséghibája csupán az, hogy ekkor már a kezdetben még kételyek közt vergődő Diego eljut addig a pontig, ahol a főinkvizítor volt megismerkedésük idején. A kör ezzel bezárul, azaz minden kezdődik elölről, hogy majdan egy másik ifjú szerzetes lépjen elő valahonnét a maga vívódásaival, hogy az immár főinkvizítorrá lett fray Diego hathatós közreműködésével a hit sziklaszilárd védelmezőjévé váljon, és elpusztítsa az őt megteremő, de földi létének végéhez érve önnön tévedésével szembesülő elődjét.
A regény üzenete akár az is lehetne, hogy az igazságnak mindig saját, belső univerzuma van, ahonnét kifelé irányulnak a távcsövek, nem pedig befelé, mert így a külső univerzum relatívvá, ezáltal pedig igazságtalanná válik. De ez nem egy mindenek fölött álló, csupán a hatalom által kikényszerített törvény: ha Torquemada érvelését hallgatjuk, és közben legyőzzük az iránta érzett előítéleteinket, megértjük és talán némely pillanatokban méltányoljuk is a törekvéseit.
Andrzejewski nem foglal állást ebben a vitában, csak közvetít. Író ennél többet nem is igen tehet.
