Környezetem finom embernek ismer. A modorom kifogástalan, mindig adok az öltözködésemre, a beszédem választékos, a nap bármely szakában udvarias vagyok és sosem indulok el otthonról anélkül, hogy előtte ne borotválkoznék meg.
Ilyenformán az életem maga a tökély. Jól fizető állás, remek lakás, hallgatag, megértő feleség. Az utóbbit szépnek ugyan nem nevezhetném, de mert megértő, jócskán belül van a tűrőképességemen. Mit mondhatnék még magamról? Van egy kis megtakarításom, egy hatéves kocsim, és olyan focicsapatnak szurkolok, amely sikert sikerre halmoz. A gyerekeim évekkel ezelőtt kiröppentek a családi fészekből, és hála a jó istennek nemcsak külföldön, hanem egy másik kontinensen élnek.
Önök most bizonyára irigyek rám és a pokolba kívánnak. Ne tegyék, ez az állapot korántsem tökéletes. Hiába jártam mindenfelé, hiába volt részem minden földi jóban, nem próbáltam még ki, milyen végigmenni egy sötét sikátoron.
Megtettem volna ezt már régen, ha léteznének még sikátorok. De fájdalom, manapság gyalogos alagutakkal váltják ki ezeket a járatokat, ha pedig ez nem lehetséges, akkor beépítik, vagy egyszerűen lezárják valami ráccsal, hogy a macskák kivételével senki ne tévedhessen oda.
Nem mindig volt ez így. Néhány évtizeddel ezelőtt az ember még mindenfelé szűk, sötét sikátorokba botlott, amelyekből aztán vagy kijött vagy nem. Utóbbi esetben pokrócba csavarva hozták ki, mert bizony ezek a bűn termőhelyei voltak. Ezért is vonzanak ennyire veszettül: az én életem bűntelenül tiszta, mondhatni: steril, ami egy lépésnyire helyezkedik el az unalmasságtól. Őszintén szólva majd’ meggebedtek az unalomtól, ami jórészt a hallgatag, megértő feleségemnek köszönhető. Tehetek bármit, eszébe sem jut leordítani a fejem, ahogy a szomszédasszonyok járnak el a férjeik komplementer testrészeivel. Van olyan időszak, amikor a leordított férjfejek csak úgy röpködtek a környékünkön, én pedig a csukott ablak mögül mindezt csak bámulom, miközben a feleségem megértően hallgat.
Aztán, egy szép tavaszi napon – október volt, ha jól emlékszem – bekövetkezett a fordulat: a szomszédból átjött a többszörösen leordított fejű Árgyélus bácsi, és elárulta, hogy nemrég találtak itt a közelben valamit, amihez képest Tengerész Henrik összes felfedezése kutyafütty. Érdeklődésemre, hogy mi ez a csoda, csupán annyit mondott: egy sikátor a Chair street és a Freedom avenue között.
Ismerem azt a környéket. Többször is sétáltattam arrafelé kutyánkat, a Stephent – elfelejtettem megemlíteni, hogy kutyám is van, tehát az életem valóban teljes –, de sikátornak nyomát sem láttam. A Chair street maga a csöndes pangás, a Freedom avenue pedig kihaltabb, mint a Szahara délben. És most kiderült, hogy a kettő között létezik egy sikátor!
Utána kellett néznem ennek a szóbeszédnek. Az öreg rajzolt egy térképet is, de inkább a mobilom GPS-ét használtam, mert azt is elfelejtettem mondani, hogy modern ember vagyok. Rövid keresgélés után a Natural Beauty szépségszalon mellett, egy letépett óriásplakát mögött – ha jól emlékszem, macskaeledelt reklámozott – tényleg ott volt a sikátor! Bekukucskáltam, és rögtön megéreztem izmaimban a kalandvágy és a magnéziumhiány szorítását. Ez volt az a hely, amire vágytam! Sietve leszaggattam a óriásplakát maradványait, és máris feltárult előttem a sikátor nyomasztó sivársága. A nap nem sütött be ide, a levegő pedig olyan áporodott volt, hogy szinte beleszédültem. Meg kellett hódítanom ezt a tájat, mielőtt az önkormányzat kisajátítja, hogy divatos konténerlakásokkal rakja tele.
Úgy léptem be álmaim birodalmába, ahogy a hormonoktól hajszolt kamaszfiú ront be a kuplerájba. Tettem néhány lépést, és máris megszűnt körülöttem a civilizáció. Mindenütt ott volt a hőn áhított kosz és mocsok, meg persze a sötétség, ami sejtelmes csomagolást biztosított ennek a vidéknek. Egyre felszabadultabban lépkedtem, mert tökéletesen biztos voltam benne, hogy egészen más ember lesz belőlem, ha majd a Freedom avenue-n kijutok a napfényre. De ettől még távol helyezkedtem el, mert amilyen szűk volt a sikátor, olyan hosszúnak mutatta magát.
Aztán észrevettem, hogy valaki szembejön velem. Elegánsan öltözött ficsúr volt, tiszta, ápolt, frissen borotvált fazon. A képét széles mosoly töltötte be, ami a világon mindenütt a boldog megelégedettség ismertetőjele. Amikor odaért elém, biccentett és mosolyogva megkérdezte: üdv idegen, mit keres ezen a félreeső helyen? Azt, amit egy sötét sikátorban szokás, mondtam, és fürgén leütöttem.
