Nem egyszerű vállalkozás Zeffirelli és Scorsese után Jézus életével foglalkozó filmet készíteni, de talán éppen a kihívás csábítja erre az útra a nyomkövetőket. Mert hiszen a két nagyság mellett mások is megpróbálkoztak ezzel a sokak érzékenységét érintő témával, de tény, hogy ők ketten jelentik a két végletet: Zeffirelli kanonizált, már-már giccsbe hajló Jézus-képének tökéletes ellenpontja Scorsese Megváltója, akit a kereszten még egyszer, utoljára megkísért a Sátán. Ehhez a két határkő közötti területhez jószerével csak tudományos-ismeretterjesztő filmekben lehet valami újat hozzácsatolni, gondolnánk, aztán jön valaki egy merészen új gondolattal, és mintha ez a Jézus alakja köré szerveződő, kissé modoros, kissé merev filmes kínálat nem is létezne, megteremti a saját eposzát.
A magyar közönség számára a Vízivilág (1995) és a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (1991) révén ismertté vált Kevin Reynolds 2016-os gyártású, Jézus-tematikájú filmjéről van szó, amely eredetiben Risen néven fut (nem találtam magyar fordítást, de szerintem A Feltámadott klappolna hozzá). A történet középpontjában, az a római katonai tribunus áll, aki levezényelte Krisztus keresztre feszítését. A Joseph Fiennes által megformált Clavius a Judeában szinte folyamatosan zajló lázongások leverésébe belefáradt, profi katona. Minden vágya az, hogy legyen már egy olyan napja, amikor nem kell vérontást látnia, vagy abban részt vennie. Ehhez képest a keresztre feszítés után, amikor a zsidó egyházi méltóságok jelzik Pilátusnak, hogy Jézus hívei valószínűleg el fogják lopni a holttestet, hogy azt a hírt terjeszthessék: megváltójuk feltámadt, a helytartó megbízza Claviust a sír felügyeletével. A prófécia szerint Jézus a megfeszítése utáni harmadik napon támad majd fel, ezért csupán két éjszakán át tartó őrizetről lenne szó, de hiába a fegyveres őrség, harmadnapra virradóra a tetem eltűnik a barlangsírból.
Pilátus tombol a dühtől, és ráparancsol Claviusra, hogy haladéktalanul kerítse elő a kadávert. A tribunus élete ettől a pillanattól folyamatos vesszőfutássá változik, mert teljesen racionális módon próbál nyomozni, pedig e mögött az ügy mögött valami fölfoghatatlanul irracionális titok lappang, amelyet egy római katona gyakorlatilag képtelen megérteni és befogadni.
A film izgalmát ez a nyomozás teremti meg. Talán nem lövöm le a poént, ha elárulom, hogy Clavius végül mégis találkozik az élő Jézussal, de Reynolds produkciója az ezt megelőző szakaszában igazán érdekfeszítő. Ez arra a jelenségre hasonlít, amit a Csillagkapu filmváltozatában is tapasztalhattunk: amíg a régészek azon tűnődtek, mi az a lelet, amit a homokból kiástak, izgultunk, és szárnyalt a fantáziánk, de mihelyst megfejtették, hogy egy féreglyuk-kapu, megszűnt a varázs és azt fogyasztottunk, amit kaptunk. A Feltámadottal ugyanígy vagyunk: miközben Clavius egyfajta ókori detektívként keresi Jézus holttestét, szinte azonosulunk vele. Borzongva képzeljük el azt a helyzetet, amikor a hétköznapok logikájával értelmezhető és felfogható valóság minduntalan kisiklik a kezeink közül. Az irodalomból vett és teljesen jó példa erre Pasquale Festa Campanile A lator című regénye, amelyben a Jézus mellett jobbról megfeszített piti bűnöző meséli el a kalandjait. Útja során lépten-nyomon találkozik Jézus csodatéteményeivel, amelyet a saját, szemfényvesztésre épülő trükkjeivel próbál magyarázni. Csak a legvégső pillanatban, amikor már ő is ott lóg a kereszten, érti meg, miről van szó valójában.
A Feltámadott annak ellenére átlagon felüli alkotás, hogy ez a varázs abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst Clavius rátalál Krisztusra. A sokkszerű felismerés valósággal szétzilálja és bizonytalanságba taszítja a tribunust, de ez a jellemváltozás már nem olyan hiteles, mint amilyen a kemény, de békességre vágyó római katona hozzáállása volt a rejtély megoldásához. A film külön erénye az, hogy készítői nem aggatták teli speciális CGI-effektusokkal. Káprázatos tájképfelvételeket láthatunk, briliáns operatőri munkával, amelynek egyik hozadéka a korhű, hiteles környezetábrázolás. A keresztre feszítés technikájának enyhén naturális bemutatása pedig nem annyira tűnik hatásvadászatnak, mint az ilyen kosztümös daraboknál alapkövetelménnyé vált dokumentarista jelleg erősítésének.
Mindent összevetve A Feltámadott, vagyis a Risen érdekes, formabontó alkotás. Mindenképpen érdemes jegyet váltani rá, és bár a továbbgondolhatósági tényezője is jelentős, nem tudta teljesen semlegesíteni azt a vonzóerőt, amely a Jézus életével foglalkozó filmeket a melodráma irányába téríti. Ez talán a Bulgakov-féle Mester és Margaritának sikerült legjobban, de főként az orosz gyártású tévéfilmsorozatnak. Mindebből ékesen következik az, hogy a minőségi irodalmi alapanyag a moziban is nélkülözhetetlen. De vajon ki próbálkozik ilyesmivel, Jézus életével kapcsolatban? Pláne Bulgakov után.
