Méltatlan és elszomorító, ahogy az utókor bánik a nem élvonalbeli betyárokkal. A nagy sztárok, mint például Rózsa Sándor, Angyal Bandi, Sobri Jóska és még sorolhatnám, máig lubickolnak a hírnévben, miközben a kis mesterekről említés sem esik. Ők azok, akiknek nevét nem jegyezte fel a történelem, pedig megérdemelték volna. Ahogy az irodalomban is léteznek olyan alkotók, akiknek csupán egy jó novellára, érdekesebb regényre, vagy legvégső esetben egyetlen jól hangzó aforizmára futotta, úgy a betyárvilágban is vannak olyan tehetségek, akik mindössze egy rablásra, vagy bravúros útonállásra voltak képesek.
A teljesség igénye nélkül, vegyünk most elő néhány második vonalbeli betyárt, akiket jócskán betakart a feledés pokróca. Mindenképpen említést érdemel például Gatya Misa, aki a pályája kezdetén fantasztikus tehetségként rúgta be a Kurta kocsma ajtaját, mégpedig a szó szoros értelmében. Célja egy minősített rablás volt, amit végre is hajtott, éspedig bravúrosan, de balszerencséjére a helyszínről való távozás után összeakadt a perzekútorokkal, akik elfogták, vasra verték, és nem sokkal később fel is akasztották. De az ajtóberúgás olyan mély nyomot hagyott a kocsma történetében, hogy libatömő lányok többször is megénekelték.
Aztán itt van Sima Samu, a hétpróbás tyúktolvaj, aki néhány virtuóz módon elkövetett szárnyaslopás után olyan harcias kakassal akadt össze, aki nemes egyszerűséggel kirugdalta belőle a szuflát. De ne hagyjuk ki Lila Lalit sem, mert ő valóságos avantgárd volt a maga idejében, ugyanis a széles rónaság helyett urbánus környezetben állt utat, és a helyszínről gumitömlős velocipéddel oldott kereket. Több emlékezetes kifosztás után végül durrdefektet kapott, és a városi kopók ledurrantották.
Ma számos ilyen elfeledett, ha nem is hős, de stílusteremtő betyár örökségéből élünk, mert bár őket nem tartották arra érdemesnek, hogy a krónikákban is helyet biztosítsanak számukra, azok a kocsmai verekedések, bolti vagy tanyasi lopások, fegyveres, vagy natúr rablások, amelyeket rövid, ám fénylő pályájuk során elkövettek, észrevétlenül beívódtak a manapság divatos rablási kultúrába. Legtöbbjük rögtön az első próbálkozása során fűbe vagy sárgaföldbe harapott, esetleg megtapasztalta azt, hogy milyen kegyetlen is tud lenni a gravitáció, de okkal-móddal mind megelőzték a korukat, és bizton állítható, hogy nélkülük ma már nem létezne sem filmművészet, sem szépirodalom.
Megérdemlik hát, hogy évente egyszer róluk is megemlékezzünk valami apró stiklivel. Lopni, rabolni senkit nem biztatok, elég csak egy egészen apró, kismestereket idéző furfang. Rácsaphatjuk például a macska farkára az ajtót – mert hát az állatvédők szerint ez is betyárokat idéző gazemberség –, de ha nem akarunk ilyen messzire menni, ezt könnyedén megtehetjük a sajátunkkal is. Ha mást nem, az meg fogjuk tapasztalni, milyen fájdalmas érzés mellőzött kismesternek lenni.