A költők olyanok, mint a hétköznapi emberek. Csak egészen mások. Talán abban, ahogy a világot látják. Ahogy a világról/világnak írnak, ahogy megfogalmazzák azt, amit mi is szeretnénk.
Születésnapot ünneplünk, egy költő születésnapját. Ő nem is sejtette, hogy egyszer ez a nap – április 11. – túlmutat egy emberen, és magába foglalja a néha kimondhatatlannak tűnő gondolatokat, érzéseket, vágyakat, magát a költészetet.
Ő József Attila.
Akinek verseiben tapsikolnak a jázminok, világbogárkák szárnya csókra rebben, kincses kalászok bólogatnak, és néhány vidám tücsök már dudorász.
Akinek verseiben kaparásznak az őszi ködök, tollászkodik a sárga lomb, fogócskáznak az apró viharok, s a tócsa finoman bolyhos a portól.
Akinek verseiben a kedves „Haja szurokkal elkevert arany”, szerelme „Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás”, „rózsaszálon a gyémánt permeteg”.
„József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek.”
Ha most itt lennél, leülnék melléd, s csendesen megbeszélnénk az élet fontos dolgait: szerelmet, Istent, költészetet, magyarságot, hazát, szegénységet, halált.
Elképzelnénk, hogy a „vén díványon hentereg a Nap”, ezen nagyot kacagnánk. Néznénk, ahogy „Az őszutói barna alkonyat/Halkan piheg a pelyhező havon.” Talán fáznánk is egy kicsit, s dideregnénk, mint odafenn a tova suhanó csillagok.
„Kardhegyen pörg a világ” – mondanád komoran, s én rábólintanék.
A nélkülözés mindig kérges tenyerébe szorított, megvonva tőled a hétköznapi örömöket. Csak néha adatott meg neked, hogy tudj szépen nevetni/szépen szeretni. De igazán szépen írni mindig tudtál, akkor is, amikor már beléd ívódott, hogy nincs bocsánat, amikor már nagyon kegyetlen fájt az árvaság, s hiába mérted magad a mindenséggel, tehetséged pusztult vigasztalanul.
„ Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,/Nyisson ajtót nekünk a reménység!’ – írtad.
Ezek a sorok úgy kellenek nekünk most, mint egy falat kenyér.
Újra tavasz van! Gyönyörű! „Karikázik mezei szagokkal a tavaszi szél.”
