A mindmáig legnépszerűbb magyar írónak – bár íróviszonylatban a népszerűség erősen relatív – nem adatott meg az, hogy memoárkötetet publikálhasson. Lehet, hogy nem is volt szüksége erre, mert a könyveiben látens módon benne van minden, ami vele kapcsolatban érdeklődést kelthet. Kalandos, bohém élete, szinte már önpusztító könnyelműsége, és ahogy a jövőt meg az anyagi biztonságot (le)kezelte, mind-mind szerves részei a P. Howard által teremtett univerzumnak.
Ha a könyveit félretesszük – felnőtt fejjel úgysem lehet őket komolyan venni –, kiderül, hogy Rejtőnek két érdekes szakasz adatott nem túl hosszú, alkotói szempontból mégis teljesnek mondható életében. Az első, amit ő maga emelt ezekbe az éteri magaslatokba, az ifjúkori csavargása volt. Ebből az időszakból származik az a mendemonda, hogy állítólag az Idegenlégiót is megjárta, bár ezt a pletykát még életében szertefoszlatták azok, akik ismerték magánéletének apróbb-nagyobb titkait. A másik, a munkaszolgálat rövid, tragikus végkifejletű periódusa, amelyről hiteles tudósítás – úgy tudom – nem maradt fenn. Ezt a két kalandot leszámítva Rejtő élete nem volt sem misztikusabb sem drámaibb, mint bármelyikünké. Az 1930-as években azt a nagystílű, önmegsemmisítő módon felelőtlen, léha életet élte, amelyet a korabeli írók, költők és szerkesztők túlnyomó többsége, azzal a különbséggel, hogy Rejtő a könnyelműségben azért mindenkin túltett. Közhelyesen azt szokták erre mondani, hogy mind a két végén égette a gyertyát, ami labilis idegállapotával és betegeskedésre hajlamos fizikumával a munkaszolgálatos behívó nélkül sem kecsegtetett volna számára semmi jóval.
Éppen ezért Matuscsák Tamás vállalkozása, hogy a mendemondák és a családhoz fűződő személyes kapcsolatának libikókáján hintázva megírja minden idők legalaposabb Rejtő-(ön)életrajzát, telis-tele van buktatókkal. Ráadásul a nehezebb utat választja, mert ahelyett, hogy a szenvtelen kívülálló hangját használná, Rejtő mesélési stílusát próbálja megidézni. Hatalmas kihívás ez egy olyan ember árnyékában, akinek minden egyes mondatából buzgárként áradt a nyelvi lelemény. A regényei sem álltak másból, mint vég nélküli poénkodásból. Ezért bukott meg a légiós történetei megfilmesítésére tett minden egyes kísérlet: a szövegben vígan lubickoló humorról ugyanis kiderült, hogy nincs epikai kerete, e nélkül pedig szétfolyik, mint a forró rezsóra helyezett jégkocka.
Matuscsák is biztosan tudta ezt, de valószínűleg úgy okoskodott, hogy még ezzel a kockázattal is megéri belevágni, mert egy komplett Rejtő-életrajzra hatalmas az igény. Nem is tévedett: a könyvét szenzációként hozta föl a média.
A mese Rejtő kisgyerek korából indul, és mert egy kisiskolás naplója nem lehet lenyűgöző olvasmány, Matuscsák kénytelen valami úton-módon az országos és világszintű történésekre fókuszálni. A könyv emiatt nagyjából a harmadáig olyan, mint valami elnagyolt, rosszkedvűen írt kincses kalendárium. Alig várjuk, hogy az ifjú Rejtő nekivágjon Európának, mert ennek a kacskaringós utazásnak a végén ott menetel a Idegenlégió. De addig elég döcögősen jutunk el: hősünk végigkínlódja, nyomorogja ezt a kalandot, és bár ez a rész már élvezhetőbb a teljesen érdektelen gyerekkori epizódoknál, aki olvasta Vaszary Gábor Monpti című regényét, tudja, hogy ez a narráció is erőtlen. Vaszary azt az attitűdöt írta meg fölülmúlhatatlanul, amely a 20-as 30-as évek budapesti értelmiségét áthatotta, s amelyet talán úgy lehetne a legtalálóbban jellemezni, hogy kifejezetten sikkes dolog kimenni Párizsba – vagy egy tetszőleges nyugati nagyvárosba – és ott éhenkórászkodni néhány évet vagy hónapot. Rejtő hajszálra ugyanezt tette – éhenkórászkodott –, és bár ebből az olykor kifejezetten lidérces időszakából szedte elő ponyvái legjellegzetesebb figuráit, a Monptihez hasonló regényt nem tudhat magáénak.
A könyv talán legnagyobb csalódása ez a szakasz, mert bár Matuscsák tisztességesen megpróbál helytállni, mi Rejtő-rajongók tisztán érezzük, hogy kedvencünk ezekről a megpróbáltatásokról egészen más hangon és stílusban beszélt volna.
Aztán következnek a hazatérés utáni valamelyest konszolidált évek, a rövid ideig tartó házasságokkal, és az ezektől valamivel hosszabbra nyúló kávéházi füsteregetések, kártyapartik. Ez volt az a periódus Rejtő életében, amikor kabarétréfái és bohózatai jóvoltából szaladt vele a szekér. Nagy kár, hogy ezt a világot számos film és regény, no és természetesen memoár színesebben és élvezetesebben is földolgozta, ami megint csak Matuscsák amúgy valóban kapitális munkája ellen dolgozik, mert kénytelen olyan töményen anekdotázni, ahogy Rejtő Jenő sosem tette volna. Ez az időszak a könyvben borzasztóan vontatott, túlírt, tehát érdektelen. Az olvasó már szinte várja, hogy Jenőt elvigyék munkaszolgálatra, mert akkor végre megtudjuk, mi történt vele azokban a végzetes napokban. Ahogy a történelmi tények bizonyítják, mindez be is következik, de itt, tekintve, hogy erről a több mint szomorú végkifejletű kalandról nincs írásos beszámoló, Matuscsák csaknem teljes egészében fiktív képet ad, és ez számomra nemcsak, hogy nem mindig hihető, de itt-ott át is lépi azt a határt, amit még tolerálni tudok. Anélkül, hogy valamilyen titokról lerántanám a leplet, el kell ugyanis mondanom, hogy a könyv szerzője szerint Rejtő szándékosan fertőzte meg magát kiütéses tífusszal, mert már elege volt az egész hercehurcából. Az utóbbit minden további nélkül elfogadom – az ember sokkal kevesebb miatt is képes besokallni –, ám hogy emiatt szándékosan megfertőzze magát egy szörnyű, gyógyíthatatlan betegséggel, azt enyhén szólva is túlzás.
De nem ez a könyv legnagyobb hibája, hanem hogy hosszú és vontatott. Fölöslegesen sokat foglalkozik a kor társadalmi eseményeivel, és keveset azokkal az intim, belső villanásokkal, rezdülésekkel amelynek nyűgét és nyilait mindnyájan el- és megszenvedjük. Tény, hogy Matuscsák megpróbálta a lehető legrejtősebbre venni a figurát, de az olvasó érzése folyamatosan az, hogy ő ezt másképpen oldotta volna meg. Azt, hogy viccesebb vagy éppen filozofikusabb lett volna, sohasem fogjuk megtudni.