Regina néni, a végzet asszonya

2015.12.05.
Olvasták: 1.5K
kocsmaA zsákfalu – nevéhez híven – olyan település, ahova egy út vezet befelé, és egy  – ugyanaz –  kifelé.

Ez annyire egyszerű, mint ahogy a zsáknak is csak egy szája van. A falu kiskocsmájában (abban az egyben, ami még kitartóan működőképes) sok nevetésre adott okot ez a kifejezés, mert a pityókás férfiember nem átallotta holmi asszonyszemélyhez és a vele való közeli kapcsolattartás kifejezésére is felhasználni ezt a magyarázatot. Persze csak akkor, ha Erzsó mama, a kocsmáros felesége nem tartózkodott a helyiségben. Akkor bezzeg volt ám hallgatás, csak az ócska kártyalapok pattogása hallatszott, aprópénz csörgése, meg egy-egy jól meggondolt beszólás. Erzsó mama ugyanis olyan volt, mint amilyennek a középkor idején élt markotányosnőket elképzeli az ember. Tenyeres-talpas, marka vetekedett egy favágóéval, és – ha hinni lehet a szájhagyománynak – egy szép téli estén négy betévedt turistát rakott ki fél kézzel, akik eléggé el nem ítélhető módon pocskondiázták a csak enyhén felvizezett  bort meg a pálinkát.

A törzsvendégekkel ilyesmi nem fordulhatott elő, mindenki  tudta a regulát, mit lehet és mit nem. Persze ha maguk között voltak, egy-egy sikamlós vicc vagy történet elhangzott, és ilyenkor csak úgy dőltek a röhögéstől. Pedig vidámságra egyre kevesebb ok volt. Elöregedett a falu, a Fuvaros a maga 48 évével legénynek számított. A fiatalok előbb bementek tanulni/dolgozni a közeli kisvárosba, aztán egy nagyobba, és volt, akit egészen a fővárosba repített a szél. Mostanában meg már nem ritkaság, ha valamelyik családtag külföldön keresi a boldogulást.

Az még szerencsésnek mondhatta magát, akihez évente néhányszor (halottak napján, karácsonykor, disznóvágáskor) eljött a család, óvatosan araszolva a főúttól idáig vezető 17 kilométeres kátyús úton. Ilyenkor volt ám jövés-menés annál a háznál, hisz szegről-végről távoli rokon vagy közeli ismerős itt mindenki. Vannak házak, ahonnan kihaltak az öregek, egy darabig még visszajárt a macska, de aztán új helyet keresett.  A kutyát se hagyták ott, mindig került vállalkozó, aki magához vette, aztán csak a rozsdás lánc mutatta, hol volt a helye. A szomszédok néha leszedték az egyre férgesedő gyümölcsöt, tessék-lássék megjavították a halni kész kerítést. Aztán az idő megtette a magáét, belekapott a tetőbe, kidőlt előbb a hátsó fal, aztán az első, kitört az ablak, bejutni se lehetett a megvetemedett ajtón. Eladni lehetetlen bármelyik épületet is vevő híján.

Mert ki költözött volna ide és minek? Sokszor megbeszélték ezt a lanyha világítású kocsma nagytermében (kicsi nem volt, de így hívták, hát rajt maradt), hogy mit lehetne tenni, de aztán csak rálegyintettek. Munka állandóra mutatóba se, bolt bezárva, az iskolára meg csak a legöregebbek emlékeztek. Mint ahogy Regina néni fiatalkorára is.  Ő volt az egyetlen nő, aki vendégként sátoros ünnepeken belépett a kocsmába, és kért egy kevertet. Nem fizetett, mindig volt, aki fürgén kiszámolta a pultra az aprót. Az öregasszony fejedelmi bólintással nyugtázta a neki kijáró udvarias gesztust, lenyelte az italt és elment. Utána  egy ideig még dermedt csend ülte meg a kocsmahivatalt. Balázs bácsi, aki régen templomi harangozó volt, megnyalta szája szélét, és elismerően nyelt egyet: – Szép jány volt ez a Regina – mondta ki végül a verdiktet. – Persze az se ma volt – tette hozzá lemondóan,  s erre már egyetértően rábólintott az asztaltársaság . Nehéz is volt elképzelni a hajlott hátú, fogatlan öregasszonyt ringó derekú  viruló leánynak, vagy férfiszívet megdobogtató ifiasszonykának. Aki régről ismerte, persze tudta, amit tudott, és sokan ismerték.

Egy hideg téli napon a megszokottnál többen támasztották az inkább füstöt, mint meleget árasztó vaskályha körül a falat. Kezükben melengették a fél páleszt, ami itt faluhelyen még tényleg fél deci, nem úgy, mint az elkorcsosult városi ivókban. A hangzavar is nagyobb volt, mert Erzsó mamáért autóval jöttek, hogy elvigyék. Azt beszélték, valami távoli pereputtya betegedett meg, oda hívták segítségül. Ha igaz, ha nem, az öröm nagy volt a férfinépség között.

Szabadon kicsaphatott az udvariasság medréből a beszéd folyama, s bizony elhangzottak olyan szavak is, amitől még a sokat tapasztalt kocsmárosné is elpirult volna. Ok volt az ünneplésre az is, hogy hazajött a Kisfuvaros látogatóba néhány napra a nagybátyjához, hozott ajándékba l egypár ismeretlen eredetű alkatrészt is, jó az ilyen a háznál. Ő aztán ténylegesen tapasztalatlan taknyosnak számított a maga zsenge húsz évével, bár azért tanult már egyet, s mást a nagyvárosban, mint ahogy a Fuvaros büszkén elmesélte. A gyerek meg kicsit zavarban volt a rászegeződő férfipillantások alatt, s egyszerre dobta be a direkt neki kikért kisüstit, amit aztán vérvörös arccal próbált bent tartani, mert kár lett volna érte, ha kibuggyan, a szégyenről nem is beszélve. Lapogatták a hátát, s rögvest gyógyírnak javalltak egy másikat, de köszönettel visszautasította.

Salánki Anikó

A Regénytár 2014-es jubileumi novellapályázatának első helyezettje.

Ne hagyja ki ezt sem: