Stanisław Lem korábban ugyanitt bemutatott könyvében, a DiLEMmákban találtam egy jegyzetet, amelyben az író azt fejtegeti, milyen lesz a jövő embere. Találgatásait a Science magazinban a kétezres évek elején megjelent értekezésre alapozza, amely szerint az emberi evolúció a nagyobb stabilitásunk érdekében a fenékizmok erősödésében fog megnyilvánulni, ami meg a szellemi fejlődésünket illeti, az eltávolodik a jelenlegi, beszédközpontú iránytól. Lem a jegyzetében a jövő emberét e szempontok figyelembe vételével egy nagy seggű majomként aposztrofálja, aki mert beszélni az őt ért genetikai változások következtében elfelejt, naphosszat a netet fogja böngészi.
Ehhez olyan nagyon nincs mit hozzáfűzni, bár ha nagyon muszáj, azt azért meg kell jegyezni, hogy a jövőt illetőn még Nostradamus is jelentős hibaszázalékkal dolgozott, az egyetemet végzett tudósok pedig csak úgy lődöztek össze-vissza. Számomra ez a téma nem is különösebben izgalmas, mert a velem született pesszimizmusommal azt tartom, az embernek nincs semmilyen jövője, de mert éppen ma találtam meg egy másik cikket, amely arról értekezik, hogy az őseink már háromszázezer éve öltözködnek, a jövő és a múlt folytonossága, kapcsolódása egy kissé mégis átértékelődik.
A régészek arra a megállapításra jutottak, hogy a majomszabásúak már Afrikában is tudták, milyen fontos a ruházkodás, így könnyen lehet, hogy nem is Lucy volt az első, aki lemerészkedett a fáról, hanem Louis, a férje, miután Lucy felhívta a figyelmét a közelben kószáló medve csillogó bundájára. Olyan lehetett ez akkoriban, mint most a kirakat, csak a férj nem bankkártyával, hanem bunkósbottal próbálta rendezni a cechet, bár a kockázat – mi, férfiak ezt pontosan tudjuk – mind a két esetben hatalmas.
Visszatérve a Lem által megfogalmazott vízióra, ami a beszéd elfelejtését, és ezáltal civilizált mivoltunk teljes feladását látja elő, a kép talán azzal finomítható, hogy mindaddig, amíg öltözködni fogunk, ez a veszély nem fenyeget bennünket. A divatos cucc nemcsak minden pénzt megér, de örök téma is, mert mutogatni kell, ami irigységet gerjeszt, és ez előhozza belőlünk a kreativitást. Ha ócsárolni, vagy megszólni kell valakit azért, hogy mit vett magára, nem ismerünk sem lehetetlent, sem határokat, és ez független attól, hogy per pillanat meztelen seggel ülünk egy sámlin, és egy sötét lyukban pötyögjük be az okostelónkba a kommentjeinket.
Azt nem állítom, hogy ez a módszer megmenthet bennünket az elkorcsosulástól, de a ruhaviselet akkor is tartást adhat, ha csak egy avatárt öltöztetünk a virtuális térben. Ami engem illet, inkább Lucynak adok ebben igazat, mert nyilván a vele született igényesség miatt küldte el a férjét medvét hajkurászni. Ő ugyanis nem elégedett meg a korabeli média kínálatával, ami abból állt, hogy naphosszat bámulni kellett a fák törzsén mászkáló hangyákat. Más kérdés, hogy Louis valószínűleg rájött, hogy a medvebunda a szomszédos fák nőnemű egyedeinek is csábító, ezért fütyült visszajönni. Lucy erre lemászott a fáról, és két lábra emelkedve elindult a szavannán, hogy megkeresse. Alkalmasint egy rövid furkósbotot is vitt magával. A többit tudjuk.
