Azt vettem észre magamon, hogy olimpiaellenes vagyok. Nem volt ez mindig így: a fekete-fehér közvetítéses érában még vadul lelkesedtem érte, de akkor még más volt minden. Nagy ritkán fordul elő az, hogy egy-egy profi bekeveredett az amatőrök közé. Ma már azon röhögne a világ, ha az olimpián amatőrök tülekednének.
Talán az is közrejátszik az olimpiával kapcsolatos ellenérzéseimmel, hogy ezt a mostanit egy olyan ország rendezi, amely már majdnem kiirtotta az amazóniai őserdőt. Ezek után hogyan lehet a gazdája egy nemes célokat és eszméket hirdető rendezvénynek? De akkor sem lennénk jobb helyzetben, ha egy másik, tetszőlegesen kiválasztott ország kapta volna meg a rendezés jogát, mert lehet, hogy máshol nem a természetet zsigerelnék ki, hanem az ott élő embereket. Brazíliában valahogy mind a kettő összejött.
Nem tudom, létezik-e olyan jelentés, amely kimutatja: egy ilyen világraszóló esemény mennyire van hatással bolygónk ökológiai egyensúlyára, de nem lennék meglepve, ha kiderülne: négy évenként, éppen az olimpiának köszönhetően, jelentősen ugrik a globális szennyezettség amúgy sem keveset mutató grafikonja. Bolygószinten olyasmi lehet ez, mint amikor az ember hátán, egy nagyon érzékeny helyen kinő egy csúnya nagy pattanás, amelyből a fájdalom a feje búbjától a lába ujjáig mindenhová szétsugárzik.
Éppen ma olvastam azt a hírt, hogy mára – augusztus 8-at írunk – elfogytak a Föld megújuló készletei, így mostantól a tartalékokból élünk. Ez részben azt jelenti, hogy az emberiség jelenlegi populációjának eltartásához kb., 1,6 bolygó kellene, másfelől vészes gyorsasággal merítünk ki minden erőforrást, ami a planétánkon még megmaradt.
Ilyen körülmények mellett eléggé furcsa dolog ünnepelni. Olyas valami ez, mint amikor otthon szvecsárt rendezünk, de csak arra futja, hogy a meghívottaknak a falról leáztatott tapétából főzzünk egy könnyű levest.
Sütő Andrástól hallottam azt a bölcsességet, hogy égő házban nem szokás fésülködni, és ez most emiatt a néhány párhuzam miatt újból eszembe jutott. Mindjárt a nyakunkba omlik az egész civilizáció, mi pedig fésülködünk. Meglátja, aki megéri, hogy egyre nehezebb lesz majd olimpiát és más világversenyeket rendezni, mert a szervezőket lassan megoldhatatlan feladat elé állítja a biztonság kérdése, nem beszélve az exponenciálisan növekedő rendezési költségekről.
De ez a hang tán nem is ide való, mert ebben a pillanatban mindenki ünnepi lázban ég: izgatottan lessük a tükröt, amely megmutatja nekünk a versenyeket, miközben láthatatlan láng porlasztja el körülöttünk a világot. Még az is megeshet, hogy ez lesz az utolsó olimpia.
