A science fiction klasszikus korszaka jó negyedszázada véget ért, de a műfaj iránti töretlen érdeklődés miatt ez szinte nem is látszik. A sci-fi univerzum kiüresedésének okait ezért nem a mennyiségi mutatókban, hanem az egyes munkák létrejöttét megalapozó gondolati tartalmakban, pontosabban ezek hiányában kell keresgélni. Ma már kétségtelen tény, hogy a tudomány nem lehet az emberiség megváltója, és tárgyi megtestesítője a technika is csak arra jó, hogy profitot teremjen a kütyü- és gépgyártó világcégeknek. Miközben a korai sci-fi által hirdetett jobb világ vízióját kergettük – az idősebbek talán még emlékeznek arra az elvakult tézisre, amely szerint az ember le fogja győzni a természetet –, sáskák módjára fölzabáltunk mindent, amit a Föld noszogatás nélkül adhat.
A tudomány ebből a perspektívából csak arra jó, hogy mesterségessel pótolja azt, ami valaha természetesnek számított. Ennélfogva a mai, divatos sci-fi már nem azt az ősi optimizmust közvetíti, amelyből az kerekedik ki, hogy az emberiség minden válságot le tud küzdeni, hanem hogy civilizációnk a végnapjait éli. A sci-fi mostanság kevés kivételtől eltekintve mindig valamilyen globális katasztrófát, fenyegetést, válságot vagy pusztítást vizionál, mert ez a termék nagy mennyiségben csak ezzel a csomagolással értékesíthető. A szoftverekkel gyártott, hátborzongatóan valósághű posztapokaliptikus tájak, a homokba, jégbe vagy tengerbe temetett metropolisok látványa még akkor is érdekes, ha tudjuk, hogy csak az 1968-as Majmok bolygójának a modoros utánzásai, amikor a tengerparton lovagoló Charlton Heston véletlenül belebotlott a fövenyből kikandikáló szabadságszoborba. Valójában nem attól leszünk vevők az ilyesmire, hogy egész kontinenseket látunk kettérepedni, hanem mert megtapasztalhatjuk, milyen lesz a világ azután, hogy a dráma lecsillapodik és mindazon, amit az ember a történelem kezdete óta létrehozott, eluralkodik az enyészet.
A 2013-as év egyik nagy slágere Joseph Kosinski – ő rendezte a 2010-es Tron: Örökség című mozit is – Feledés (Oblivion) című munkája, amelyben a furcsa vallása miatt megosztó személyiséggé lett Tom Cruise játssza a főszerepet. A film trailere sokat ígért, mert olyan letisztult, szinte már minimalista látványvilág bontakozott ki belőle, amely nem fenyegetett a Transformers filmekben tapasztalt, szemfájdítóan lázas lüktetéssel. A Feledés valamikor a XXI. század második felében játszódik, amikor a Föld már túlvan egy globális háborún, amelynek következtében darabokra hullott a Hold. Mivel égi kísérőnk nélkül nincs stabil bolygópálya, minden város elpusztult a földrengésekkel, szélviharokkal és cunamikkal gazdagon megspékelt kataklizmában. De ez nem tegnap volt és nem is tegnap előtt, hanem úgy hatvan éve. Azóta a természet is megcsillapodott, és bár a viharok még mindig hevesek és gyakoriak, a szétfröcskölődő tengerek új nyugvóhelyeket találtak. Maga a bolygó viszont sivatagos és kietlen, ám a fekete, homokszerű talajból azért itt-ott kikandikál néhány épületmaradvány. Ez az a bizonyos képi minimalizmus, ami remekül sikerült a CGI programozóknak, és ami érdekessé tette a trailert.
A kialakult helyzetért kivételesen nem az ember, hanem egy idegen, földönkívüli civilizáció tehet. Ők voltak, akik elpusztították a Holdat és hosszú, véres háborúba bonyolódtak az emberiséggel. Az atomháborúvá fajult konfliktusban csaknem a teljes emberi populáció kipusztult, de a hivatalos verzió szerint mégis miénk lett a győzelem. A baj csupán az, hogy a Föld közben lakhatatlanná vált, ezért az emberiség megmaradt részét a Szaturnusz bolygó legnagyobb holdjára, a Titánra kellett költöztetni. A történet időpontjában már csak egy technikus, Jack Harper (Tom Cruise) és segítőtársa Sally (Melissa Leo) felügyeli a gigantikus vízgyűjtőtartályokra vigyázó drónokat. Nagyjából két hét munkájuk van még, aztán a vízgyűjtőkkel együtt ők is átköltöznek a Titánra. De a helyzet nem ennyire egyszerű, mert a dögevőknek nevezett idegenekből is maradtak néhányan, akik elrejtőztek a barlangokban, és mindent megtesznek azért, hogy leszedjék a rájuk vadászó drónokat. Jack Harper feladata az, hogy a harcképtelenné tett, sérült drónokat a terepen megjavítsa. Miközben tevékenykedik, a távolból Sally felügyeli a munkáját.
Az idillikusnak is mondható helyzetet kissé komplikálja, hogy Jacket időnkét furcsa déja vu érzés gyötri. Habár teljesen kitörölték a memóriájából mindazt, ami földi emlék szintjén, emocionálisan befolyásolhatná a munkáját, időnként földereng előtte egy lány, akivel az akkor még teljes pompájában létező New York egyik felhőkarcolójának kilátóján randevúzott. Más furcsaságai is vannak: a kietlen kősivatagban fölfedezett egy olyan völgyet, ahol egy kis tavacska partján burjánzik a vegetáció. Itt apránként felépített magának egy kunyhót, ahová a javítóútjai során talált tárgyakat gyűjtögeti. Bakelitlemezek, különféle használati tárgyak meg régi könyvek halmozódnak ott, egyéb XX. századi kellékek társaságában. Jacknek nincs is túl nagy kedve otthagyni ezt a mesebirodalmat még a Titán kedvéért sem. Ám egy napon történik valami, ami mindent a feje tetejére állít: a dögevők lemesterkednek az űrből egy régi, még a háború előtti időkből fent keringő űrszerkezetet, amelyben hibernált emberek fekszenek. Az egyik kapszula üvegablakán keresztül Jack meglátja annak a lánynak az arcát, akiről a kitörölt emléke ellenére is gyakran, de töredékesen álmodott.
Ennyi mondható el a filmről anélkül, hogy a szpoilerveszély villogó vörös lámpáját be kéne kapcsolni. Meg is állok ezen a ponton, és nem mesélek tovább, mert arra szeretnék biztatni mindenkit, hogy a főszereplő iránt érzett szimpátiától vagy ellenszenvtől függetlenül nézze meg ezt a mozit. Ha szigorú, kritikusi szemmel közeledünk hozzá, akkor nem sok eredetiséget találunk majd benne, mert szinte mindegyik eleme visszavezethető valamelyik korábbi, nagy közönségsikert kivívott sci-fi elődhöz, de valahogy mégis összeáll az egész. A színészi játék éppen olyan minimális, mint a díszlet, de itt nincs is szükség Sir Laurence Oliviert idéző alakításra. Tom Cruise mellett a legnagyobb név az öreg Malcolm Beech-et alakító Morgan Freeman, ám neki csak egy rövid epizódszerep jut, amiben esélye sincs megvillantani a tudását.
A maradandó alakítás(ok) hiányát valamelyest feledteti az, hogy a filmnek van némi üzenete. A Feledés valahol azt sugalmazza, hogy az emberi elme még akkor is tartogathat meglepetéseket, ha képesek vagyunk atomjaira bontani és újra összelegózni. Csak hogy ne feledjük: a tudomány nem mindenható és nem is megváltó, mert léteznek efölötti, titkos ismeretek, amelyek még azoknak a lényeknek is elérhetetlenek, akik képesek elpusztítani a Holdat. Ezt a dolgot nevezhetjük akár istennek, akár a relativitás-elméletet és a kvantummechanikát összefogó, emberi ésszel megtalálhatatlan fizikai törvénynek, a lényeg valahol az, hogy a világ java része ezen a számunkra fölfogható tartományon kívül működik. És bár a XXI. századi, túlnyomórészt pesszimista hangvételű science-fiction erre talán nem a legalkalmasabb műfaj, mégis megtörténik az a furcsaság, hogy mindennek az axiómaszerű lecsapódása egy szuperpordukcióból kerekedik elő. Úgy tűnik, Hollywoodban is vannak még fehér területek.
Feledés (Oblivion) színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi akciófilm, 125 perc, 2013 Rendező: Joseph Kosinski Szereplők: Morgan Freeman (Malcolm Beech), Tom Cruise (Jack Harper), Olga Kurylenko (Julia), Nikolaj Coster-Waldau (Sykes), Melissa Leo (Sally), Zoe Bell (Kara), Andrea Riseborough (Victoria). Értékelés: 4
