Majoros SándorMár hetek óta úgy bongott fölöttünk a hőség, akár a félrevert harang. Recsegős, mély zümmögése forró tűzgombócokban hatolt be a tüdőnkbe, zörgette, rázta hörgőnk bolyhait, beletúrt a hajszálerek füzéreibe, és mikor mindezt megelégelve visszafordult, eltépte és magával vonszolta az érhálók közt kavargó szegényes páratartalékainkat. Testünk vízkészlete folyamatosan csökkent, mert hát izzadtunk is, mint a hajóhúzó lovak, ha sóderral megrakott uszályt kell vontatniuk. Bőrünkön apró lávaüveg gyöngyökként fénylett az izzadság, teljes bizonyosságát adva annak a sejtelemnek, hogy sanyarú múmiasors vár mindnyájunkra.
Így is történt volna, ha nincs az a háromcsillagos Gorenje hűtőszekrényünk, amelyben cukormentes kóla, házi főzésű bodzaszörp, kaporral ízesített uborkalé, némi ananászbor, citromos limonádé, gyömbérsör és ánizzsal tartósított paradicsomfőzet állt rendelkezésünkre, töménytelen mennyiségben.
Ittunk hát, úgyszólván pillanatnyi szünet nélkül. A hideg elvásolta a fogunkat, a szemünk könnybe lábadt, köhögtünk, krákogtunk, de csak kortyoltunk szorgalmasan. Amikor ideiglenesen kiürültek a jégtartó tégelyek, elszopogattunk egyet-kettőt a vésztartalékként tárolt őszibarackból vagy rágcsáltuk a friss, nedvdús uborkákat, esetleg megékeltünk néhányat a sárgadinnyék közül és bekaptunk hozzá pár szem szilvát.
Éjjelente, amikor a forróság lidérchadseregként tódult be a nyitott ablakon, hogy elűzze ágyunk fölül az álomnak még csak a lehetőségét is, különösen jól jött ez a változatosság. A villanykörte udvarában táncoló bogarakat figyelve hallgattuk a vekker fáradt tiktakolását, és fátyolos tekintettel lestük a rádió varázsszemétől szabadulni nem tudó lepkék súlytalan lebegését.
De ezek a neszezések csak háttérként festették alá a hűtőszekrény hangoskodását. Egyszerre zúgott, zakatolt, csörgött, csattogott, nyikorgott, bürrögött, klokottolt és prűű-zött, mert csak így volt képes elviselni a megnövekedett igénybevételt. Apám időnként a kis ciroksöprűvel vizet fröcskölt a szinte bordópirosan izzó hűtőrácsára, anyám szorgalmasan sikálta a ragacstól, légypiszoktól minduntalan megfeketedő ajtaját, az öcsém meg úgy fölcicomázta, mintha nem egy kipurcanás előtt álló gépezet lett volna, hanem maga a nyártündér.
A tetejét teleszórta pacsirtafűvel, búzavirággal és borkóróval, aminek következtében a hűtőszekrény mindinkább egy elfuserált víztoronyra kezdett hasonlítani. Anyám furcsa és megmagyarázhatatlan módon szótlanul hagyta mindezt, sőt, dupla adag ánizsos paradicsomot adott az öcsémnek, ha egy újabb adag gyomnövénnyel állított be a kertvégi csalánosból.
Pedig ennek a mesterkedésnek nem volt semmi értelme. A virágszirmok még aznap barnára sültek, mert hiszen a világ sistergő serpenyővé változott, amelynek fölfelé kunkorodó pereme egyre inkább eltakarta előlünk az ég kékjét. Az ablakból újabban csak az összetört gyümölcsös ládákat, a légyfelhővel körülvett üres konzerveket, az összetaposott műanyag palackokat és a rikító színeikkel szinte világító üdítős dobozokat láthattuk. Mintha a szeméttelep tisztelt volna meg bennünket a látogatásával. Ez az egész melasz, mint valami pokoli főzet, valósággal rotyogott a ráterpeszkedő délibábos forróságban és úgy ontotta magából a bűzt, hogy bármelyik falusi klozet megirigyelte volna. Hetek óta egy levél sem rezdült. A porszemek, egy miniatürizált világegyetem csillagkavalkádja, szikraszilánkokkal szórták tele a szobát, közöttük meg ott maradtak csüngve a szavaink is, mint valami lusta, fáradt bolygórendszerek. A szavakból időnként önálló életre kelt versikék lettek, még inkább fokozva a gyötrelmeinket. Nem csoda, hogy a szörnyű végkifejlethez közeledvén már szólni is alig mertünk egymáshoz.
A legrosszabb mégis a folyamatos képzelődés volt, mert annyit hallucináltunk, mint egy elvonókúrás intézet komplett lakossága. Csakis emiatt történhetett meg az, hogy valahányszor egy tárgy eldőlt, vagy a maga kedvéből megmozdult mellettünk, azt hittük, valaki már megint a fantáziáját próbálgatja, pedig éppen a hőség volt a bizonyítéka annak, hogy a természet tőlünk függetlenül is létezik, és nem jelent számára semmilyen gondot az a tény, hogy ideiglenesen a társbérlői lettünk.
Egyik reggel aztán végre történt valami. Szokás szerint apám kelt föl elsőnek, és miután kicsoszogott a konyhába, akkorát ordított, hogy mindnyájan lerúgtuk magunkról az összegyűrt, álmatlan fetrengéseinkben kígyóvá sodort lepedőinket. Hőgutára gyanakodván nedves törülközőkkel lopakodtunk utána, de az a látvány, ami bennünket fogadott, föl sem ért egy ilyen csapáshoz. Apám bűzölgő pocsolyában állt, és dermedten bámult maga elé. Tekintetét a hűtőszekrény nyitva felejtet ajtaja vonzotta, amelynek nyílásából vékony olvadékpatakok szivárogtak le a konyha kövére. Borzasztó volt még nézni is. Tönkrement minden gyümölcsünk, megsavanyodott a tej, zavaros pacsmaggá sűrűsödött az ánizsos paradicsom. Ott álltunk, lecövekelve, teljesen kiszolgáltatva az újabb ostromra készülődő nap hevének, puszta kézzel, fegyvertelenül.
– A kurva úristenit az anyátoknak! Melyikőtök volt?! – szakadt föl apából az elkeseredettség hangja, és már nyúlt is az ajtófélfára akasztott rövid lószőr korbács után, amit rendes körülmények között légycsapónak használt.
Az öcsém megnyikkant mellettem. Hát persze! Éjjel többször is hallottam, hogy a fogához koccantak a hűtőből kicsórt jégdarabok. Suttyomban feszegette le mindegyiket, és mert kapkodva dolgozott, nyitva felejtette a hűtő ajtaját.
– Fuss, menekülj, te szerencsétlen! – súgtam oda neki, de fölösleges volt, mert az öcsém már föl is pattant az ablakba, ahol lendületet vett és széttárt karral kiugrott. Azt hittem pontosan a szemétdomb tetején ér földet, de az öcsém, mint egy kopasz nyakú albatrosz lusta vitorlázó repüléssel megkerülte ezt a förtelmet és ellibbent a kertkapu irányába. Tátott szájjal bámultunk utána.
– Csoda történt! – rebegte anya, és háromszor egymás után keresztet vetett. Az öcsém közben megkerülte a trágyadombot és már a lugas fölött siklott. Az alakja ekkor elhomályosodott, hintázni kezdett, mintha víz alatt úszott volna. Ekkor vettük csak észre, hogy a mozgását követve egy sötét árnyékfolt lebeg fölötte, és megértettük, hogy csak délibáb ez az egész. A lehető legközönségesebb délibáb. A nagy meleg miatt egészen az ablakig merészkedett a szemtelenje, és már az orrunk előtt összegubancolta a fénysugarakat.
Mindez még nagyobb hőséget, és még tikkasztóbb napokat ígért. Nem volt hát vesztegetni való időnk: menteni kellett, ami még menthető. Anya már hozta is a lavórt, én pedig kiszedtem a hűtőből a megposhadt italokat. Beleöntöttem mindent a vödörbe, és kivittem a szemétre, hadd örüljenek a legyek is. Szalmakalappal a fejemen nem kellett attól félnem, hogy ettől a kis sétától napszúrást kapok, ezért a szükségesnél jóval hosszabb ideig ácsorogtam a kerítésnél.
Apámat figyeltem, amint imbolyogva, búgócsigaként pörögve a sarki kocsma felé vonul gyömbérsört venni.
