Az Úr 1566-ik esztendejében ezen a napon, július 2-án hunyt el Michel de Nostredame, azaz Nostradamus, minden idők legnagyobb jövőlátója. Köztudott, de azért nem árt megismételni, hogy hírnevét annak a korai jóslásának köszönhette, amelyben tűpontosan előre látta, hogy II. Henriket egy lovagi tornán halálos baleset fogja érni.
Azt hangoztatni, hogy a király viadal közben sportsérülést szenvedhet, ugyan még nem jövőlátó bravúr – abban az időben, amikor ez a sporttevékenység dívott, aki nyeregbe szállt, nagyjából 50% esélyt kapott rá, hogy onnét ne a saját akaratából távozzon –, de Nostradamus leírta, hogy a királlyal szembeszálló Gabriel de Montgomery skót gárdakapitány lándzsája tompa vége le fog törni, és az így hegyessé vált csonk áthatol II. Henrik sisakrostélyán, mélyen bele a szemébe.
Ez a látomás oda emelte föl Nostradamust, ahová csak a metafizikai legkiválóbbjai kapaszkodhatnak, ám ők sem acélos magabiztossággal, mert ez a tudás minden, csak nem tudomány. Ha viszont nem az, akkor mi? Létezik racionális magyarázat arra, amit a jósok legnagyobbika látott? Kideríthető akár a Nagy Hadron Ütköztetővel, vagy valamilyen egyéb berendezéssel, hogy hova tévedt-révedt a tekintete, miközben a lavór vízen táncoló teliholdat figyelte?
Gyerekkoromban én is megpróbálkoztam ezzel a technikával, mármint, hogy egy lavór vízzel befogjam a holdat, és ebből a remegő képből kikövetkeztessem a jövőt, de amikor a kísértetként imbolygó ábrát megpillantottam, kis híján elhajítottam az edényt. Ördögi látvány a lavór vízen táncoló Hold, nekem elhihetik. Kötélidegek kellenek hozzá, hogy ezt a lidérces mozgást valaki megfejtse és értelmezze, ráadásul úgy, hogy a fölfedett titkot még be is kell neki csomagolni, nehogy a laikusok elorozzák és a maguk alantas céljaira fordítsák.
Bizonyos módon és mértékben ez adhat magyarázatot a nostradamusi jóslatok homályosságára. Egész egyszerűen nem tehette ki őket az ablakba, hogy mindenki lássa, mikor, milyen katasztrófa fog bekövetkezni, mert a jövő így elveszítené az őt létrehozó és megtartó kvantum-esetlegességét. Ami pedig nem a jövő, az nem lehet más, csak múlt, függetlenül attól, hogy időben előttünk van-e vagy mögöttünk.
Nekem ebből az egész rejtélyből mégis az a legizgalmasabb és egyben a legborzongatóbb, hogy mivel Nostradamus is ember volt, nyilván a saját sorsa is izgatta. Ha tehát rájött, hogy ezzel a képességével meg tudja vizionálni a jövőt, legelőször alighanem a saját halála időpontjára volt kíváncsi. A legenda szerint ezt nemcsak, hogy földerítette, hanem azt is tudta, hogy a halála után kétszáz évvel ki fogják hantolni a sírját, ezért a végakarata szerint egy táblát tetetett a koporsójába, rajta az 1766-os számmal. A fáma úgy tartja, amikor ezt a táblát sírrabló megpillantotta, ott, helyben szörnyethalt.
Nostradamus tehát úgy élte az életét, hogy napra percre és körülményre behatóan tudta, hol, mikor és miként fog elhalálozni. Iszonyatos teher ez, szinte már hordhatatlan, mert gondoljunk csak bele: hiába foglalkozunk mindenfélével, hiába keressük a földi élet értelmét, egyre közelebb sodródunk ehhez a kérlelhetetlen adathoz. Egy idő után már nincs is kedvünk semmihez, csak bámuljuk a lavórban táncoló teliholdat, és hiába hatolunk egyre mélyebbre, a jövő nem tisztul, sőt, mintha a ma ismert borzalmak táplálnák és mutatnának neki fejlődési irányt.
Semmi meglepő nincs hát abban, hogy Nostradamus boldogtalan, kiábrándult emberként halt meg alig 62 évesen. A francia forradalom idején, 1791-ben másodszor is felnyitották a sírját (ha az első sírfelnyitásról szóló legenda alaptalan, akkor ez volt az első ilyen próbálkozás), és a csontjait a csőcselék szétszórta. Az esetet akkora felháborodást keltett, hogy a forradalmi hatóság kénytelen volt összeszedetni a szétszórt maradványokat és visszahelyezni az eredeti helyükre. Azóta is ott nyugszanak a kies szépségű Salon-de-Porvence-ban, ahová a koronavírus miatt egy ideig még biztosan nem látogathatunk el.
Vajon Nostradamus ezt is előre látta?