Nincsenek többé tenoristák

Fölbukkant a neten egy hír, hogy a BBC új direktívája szerint a dolgozóik nem használhatják a terror, terrortámadás, terrorizmus szavakat, csak akkor, ha valakitől idéznek. A különböző terrortámadásokat a csatorna a támadás helyszínével és formájával fogja leírni. Így például a nizzai terrortámadás nizzai kisbuszos támadás lesz náluk.

Tudom, az ilyen hírekkel mindig csínján kell bánni, mert egy részükről kiderül, hogy nem ott, nem úgy és nem akkor.  Még a legnagyobb hírportálok is beleszaladnak néha ebbe a késbe, ami a jelenlegi, kattintásra szakosodott világban nem olyan nagy baj, mert utólag ugyan lehet hümmögni és hápogni, de addigra már ott díszeleg az oldal látogatottsági statisztikájában a rekordnagyságú adat.

A mi honlapunkat ez a veszély – vagy dicsőség? – nem fenyegeti, ezért óvatosak vagyunk. Abból indulunk ki, hogy a hír igaz, de csak félig. Vagy majdnem. Megehet például, hogy nem is a terror, hanem a tenor kifejezéssel akadt bajuk a brit szólás- és véleményszabadság élharcosainak. Mert valljuk be: dühöng körülöttünk a tenor. A sötét kapualjakban és a no-speak zónákban marcona kinézetű tenoristák lapulnak, hogy egy gyanútlan pillanatban előtörve borotvaéles hangzású áriákkal rontsanak a békés lakosságra.

A tenor része a mindennapjainknak, akár kisbuszban, akár nagybuszban, akár zuhanyzás közben végzik. Mindenki énekel, vagy énekelni fog, aki egy bizonyos kultúrában szocializálódott. Mi, botfülű népek ezt félig rettegve, félig szörnyülködve figyeljük, és meg sem merünk nyikkanni, ha valaki több szólamban, kimunkált hangon kezd dalikázni a környezetünkben.

A tenoristák erőszakos módon furakodtak be a hétköznapjainkba, valóságos operabarát-zónákat alakítva ki ott, ahol nemrég Lagzi Lajcsi trombitálta a mulatóst. Nem kétséges, hogy fel kell lépni ellenük, de kétlem, hogy ez, amit a BBC kitalált, eredményre vezetne, mert attól, hogy nem beszélünk róla, az opera mint műfaj még nagyon is létezik. Ki kell mondani hát, erőteljes szép prózai hangon, hogy le a tenoristákkal, legyen vége a dalikázásnak, függetlenül attól, hogy bariton basszus vagy éppenséggel tenor az, amelyben mindez megnyilvánul. Talán csak a szoprán elfogadható számunkra. Ebben szinte folyamatosan maradandót alkotunk.