Tételezzük fel – csak úgy, a hecc kedvéért –, hogy valaki gondol egy merészet, és befektet valamelyik délkelet-ázsiai országban. Annak rendje-módja szerint elintézi a papírmunkát, aztán hotelszobát foglal és odautazik a feleségével meg a két kislányával. A hotel európai színvonalú, de az egy kicsit fura, hogy a tévében nincs adás és a kimenő telefon sem működik. A személyzet viszont megnyugtatja, hogy ezzel nem érdemes foglalkozni, a hibát reggelre biztosan kijavítják.
A vendég ezt el is fogadja, de az éjszaka közepén, mintha valami távoli, tompa robbanás zajára riadna. Fölkel, kinéz a városra, de minden rendben. Reggel aztán, mivel még mindig nem működnek a telefonok, kimegy a hotelből angol nyelvű újságot szerezni. Áthalad egy furcsa, egyszerre feszültnek és fenyegetőnek tűnő bazáron, és ott találja magát félúton egy rendőrségi sorfal meg a vele szemben botokkal, molotov koktélokkal fölsorakozott lázadók között.
Így indul a 2015-ös No escape (Nincs menekvés), ami innentől vég nélküli rémálommá alakul. Az üzletembernek már akkor is épp elég baja lenne, ha egyedül csöppent volan bele ebbe a horrorba, de ott van még vele a felesége, meg a két kislánya is. Egy atomjaira hullott, káoszba és lincselésbe zuhant országból kell őket kimenekítenie, mégpedig úgy, hogy percről percre romlik a helyzetük. A John Erick Dowdle által rendezett film főszerepét a több mint tehetséges Owen Wilsonra bízta, mellette pedig Lake Bell és egy csekély epizódszerep erejéig Pierce Brosnan is megmutatkozik, de a film nem miattuk ütős, hanem a sodró, hiteles és egyszerűségében is drámai történet miatt.
A sztori lényegében azt a félelmet bontakoztatja ki, amely minden távoli, bizonytalan politikai helyzetű országba készülődő turistában ott motoszkál: mi van, ha éppen akkor csinál puccsot a katonaság, amikor ott vagyunk, vagy ami még ennél is rosszabb: spontán felkelés robban ki? A No escape erre próbálja megadni a választ.