Isten a semmiből teremtette a világot – ebben erős a konszenzus, még ha a pontos technológiát illetően halovány sejtésünk sem dereng. A kijelentésnek komoly mennyiségű és mélységű kifejtését szülte meg az emberi szellemtörténet, amihez mezei kétkedőként nem is mernék hozzátenni semmit – ha biztosan tudnánk, mi az a semmi. Talán a nagy gondolkodók sem jártak helyes ösvényen, amikor a semmit abszolút hiányként értelmezték.
Gondoljunk csak a számítógépes szövegszerkesztés alapfogalmára, a szóközre. E karakter a nyomtató festékfelhasználásának szempontjából valóban semminek tekinthető, ám a szóköz előállítása ugyanolyan manuális művelet, mint bármely más betű bepüfölése. Ez alapján a semmi valamiként is értelmezhető, amit alátámaszt a következő példa is:
Ha parkolóhelyet keresünk, és a tömött autósorok között meglátunk egy üres placcot, azt mondjuk: ott egy hely. Miközben nincs ott semmi, ezért tudjuk oda állítani a gépjárművet. Tehát a semmi egyben hely is, a valaminek a potenciális territóriuma. Lényegében a valami odafér a pont akkora semmi helyére. Ha nem a semmi van az adott helyen, hanem egy másik valami, a mi valamink már nem fog odaférni. Belátható, hogy minden valami létezésének elengedhetetlen feltétele egy ugyanolyan kiterjedésű semmi.
És ez nem csak térben értelmezhető. Ha egész nap csak a melót nyomjuk, nincs időnk semmire. Ha szeretnénk némi szabadidőt teremteni, ahhoz ugyanakkora időbeli semmit kell előállítanunk, ebbe fér majd bele a szabadidőnk. A „nincs időm semmire” kijelentés annyit tesz, hogy képtelenek vagyunk olyan semmit létrehozni, amibe a kívánk tevékenységünk időszükséglete bepasszintható lenne. Ha nincs időnk, akkor minden időnket felhasználjuk, de mivel minden időnkbe valamit mégis beletettünk – hiszen minden percünket leköti valami –, mégis van időnk, ezt töltjük ki melóval.
Magyarán, a semmi: hely; a semmi: idő; a semmi: valami.
Azé’ ez már valami, mi?
