Rövid időn belül két környezetvédelemmel kapcsolatos hír is fölborzolta a kedélyeket. Az első az volt, hogy mélytengeri kutatók nejlonzacskót találtak a föld legmélyebb pontján, a Mariana-árokban, a második pedig az, hogy végeláthatatlan sorokban kapaszkodnak föl a hegymászók a Mount Everestre. Nem egy-két kalandorról van szó, hanem tömegekről. Majdnem olyan ez a helyzet, mint a legújabb okos telefonok piacra dobásakor kialakuló hiszti: az emberek orrba, szájba vágják egymást, hogy az áhított luxuscikk közelébe férkőzhessenek. Most a csúcsra jutásról van szó, aminek érdekében még azon az istentelen helyen is előkerül a hátizsákból az intolerancia meg az erőszak. A dolog pikantériája az, hogy a mostani nagy iparkodás közben hárman meghaltak, ami azért párját ritkító, mert nem az agyi ödéma, hanem a tömegnyomor okozta mindezt. Ad absurdum még az is megeshet, hogy a szerencsétleneket agyontaposták, vagy nemes egyszerűséggel letaszajtották a gerincről.
Számomra ebből az derül ki, hogy sokan vagyunk, vagy még annál is többen. Lehet, hogy ezt a véleményt a többség nem szívesen osztogatja – a közösségi hálón meg pláne –, de ha már az óceánok legmélyebb pontján is képesek vagyunk szemetelni, a legmagasabbon pedig tülekedni, akkor az iménti megállapítás cáfolhatatlan ténnyé változik. További adalék ehhez az, hogy tavaly 12 millió hektárnyi esőerdő tűnt el a bolygóról. Ez annyi, mint három magyarországi megye, mondjuk, Somogy, Vas és Zala. Tíz év alatt durván egy egész magyarországnyi oxigéntermelő, levegőminőség-javító növénytakaró semmisül meg, miközben az emberiség létszáma szinte megduplázódik. A következtetés tehát nem éppen Einsteint idéző, de attól még igaz: egyre többen leszünk egyre kevesebb oxigénre, és erre csak vonogatjuk a vállunkat.
Mit tehetünk ez ellen? Semmi esetre sem azt, hogy fokozzuk a termelést, mert az még több szemetet és még nagyobb tömeget eredményez, nem beszélve az erdők ez esetben szükségszerűnek történő irtásától. Bármennyire is antihumánus, a realitás az, hogy nincs más megoldás, mint önmagunk kiiktatása ebből a folyamatból. Nem egyszerre és átgondolatlanul, mert bár erre is van megoldás, a Föld talán el sem viselne ekkora megkönnyebbülést. Sokkal ésszerűbb volna, ha kis lépésekben, irányítottan végeznénk el ezt a dolgot, mondhatni programszerűen. Az ENSZ meghirdethetné, hogy aki önként vállalja a biológiai lábnyomának felseprését, egy évig átlagos jólétben élhet egy neki tetsző ország életszínvonala szerint. Ehet, ihat és ha akar, még dolgozhat is, vagy nézheti a tévét, amíg ki nem folyik a szeme. Egy év után kapna egy tablettát – lehetőség szerint úgy, hogy ne is tudjon róla –, aminek következtében lemenne a firhang, és agyő. Biztosra veszem, hogy megfelelő reklámmal, bőségesen lehetne találni jelentkezőket erre a programra, ami ha durvának tűnik, jöhetne a B-megoldás: az imént vázoltnál jóval szerényebb körülmények közepette az illető garanciát vállalna arra, hogy nem fog szaporodni. Hosszú távon ez is megtérülne, vagy legalább kifizetődne, mert bár ehhez a vállaláshoz legfeljebb napi egy vödör víz, és némi komiszkenyér járna, az ész nélkül legyártott utódok nem fokoznák a nélkülük is súlyos helyzetet.
Tudom gyalázatosan beszélek így harmadik személyben, mert bizony én is ludas vagyok abban, hogy a szemét egyre csak gyülemlik a Föld hátán, de Isten látja a lelkem, a mount everestes tolakodásban ártatlan vagyok. Oda az menjen föl, aki életében legalább egyszer beleszemetelt a tengerbe.
