Hajszálpontosan negyven évvel ezelőtt, 1973. április 3-án zajlott le az első sikeres mobiltelefon kísérlet, legalábbis hivatalosan, mert előtte azért már Tesla is próbálkozott ezzel-azzal. A vezeték nélküli energiatovábbítás például, amivel Coloradóban bűvölte a frekvenciákat, csak egy lépés a volt mobiltelefontól. Most pedig, az első dokumentált mobiltelefonos kapcsolat után négy évtizeddel előbb van az embernek mobiltelkója, mint cipője.
Már régóta nem érdekel senkit az a kezdeti aggodalom, hogy a túl sok mobilozás agyrákot okoz. Úgy vagyunk vele, hogy ha valami jó, és hasznos, akkor le van szarva az agyrák, márpedig a mobil olyan jó, hogy ha minden pozitívumát felsorolnák, a Háború és békéhez hasonló regényfolyam kerekedne belőle. Csupán egy a sok jótétemény közül az, hogy a Himalája csúcsától a Mariann-árok fenekéig mindenünnen felhívhatjuk azt, akivel csevegni óhajtunk, mert ezek a kütyük az alatt a negyven év alatt, ami az első – talán még szekrényméretű – verziójuk megjelenése óta eltelt, bámulatos evolúción mentek keresztül. Örülünk is nekik, ahogy illik. Nemrég olvastam egy esetről, amikor egy nő a vonat elé esett mobilja után vetette magát. A készülék sorsára nem tértek ki a cikkben, de a hölgyet vakolókanállal szedték le a sínekről. Ilyenkor az ember a Darwin-díj mellett arra is gondol, hogy ez a dolog azért is sorsszerű, mert ezek a kütyük egyfajta tamagocsik lettek: nem elég natúrban használni őket, egyre inkább átmennek követelődző üzemmódba. Különösen az érintőképernyős okostelefonokra érvényes mindez, mert ha nem nézzük azt, mennyibe kerül a rendes, üzemszerű használatuk, akkor is rengeteget kell rájuk költeni. A netes szakboltok telis-tele vannak az okostelefonokhoz használatos cugehőrökkel. A kijelző kopását, sérülését meggátoló fólia csak egy a sok száz tétel közül.
Ennek alapján azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy nem mi birtokoljuk a mobiltelefonokat, hanem azok minket. Elkáprázatnak és kényelmessé teszik az életünket, de egyre inkább elveszik tőlünk annak lehetőségét, amit úgy hívnak: szabadság. Ezek a sátáni motyók nemcsak tudják, hogy egy adott pillanatban merre csavarogtunk, de ezt le is jelentik valakinek. Minden beszélgetésünk, SMS-ünk, megosztott fotónk és megtett lépésünk rögzül valakinek az adatbázisában. Sokan talán csak legyintenek erre, és azt mondják, kár ezen rágódni, elvégre nem vagyunk kémek, hogy bujkálnunk kéne. Idáig rendben is van, de a rólunk összekapart adatokra bazírozva nem fegyverrel fognak bennünket megtámadni, hanem erőszakos vásárlási ajánlatokkal. De a konkrét, fegyveres támadásra is akad egy példa: Osama Bin Ladent az egyik futárja mobilhívásai alapján találták meg. A terroristavezérnek nem volt mobilja, de a futár rendszeresen fölhívta az anyját és bár kétszer sosem használta ugyanazt a készüléket, a CIA mégis bemérte.
Tévedés ne essék, nem akarok én senkit elijeszteni a mobiltelefonok használatától – nekem is van – de azt azért nem árt tudni, hogy a fejlődés olyan, mint amikor a világtól elzárt kis hegyi faluba megérkezik az aszfaltút: hoz is, meg el is visz valamit. Elhozza a fejlődést, és elviszi az addigi háborítatlanságot. A mobiltelefonnal ugyanez a helyzet: nem hagy bennünket visszavonulni és olyan állapotba kerülni, amikor csak önmagunk lehetünk. Nem vesz róla tudomást, hogy történetesen éppen a vécén trónolunk, vagy százhússzal száguldunk az autónkkal, ha megcsörren, fel kell venni, mert ha ezt elmulasztjuk, vissza kell hívnunk azt aki, minket keresett, és akkor a mi kontónkra megy az egész. De ez a kisebbik baj. A szombati nagybevásárlásom alkalmával, amikor az ember egy órán keresztül tévelyeg a szupermarketben – keresi az akciós termékeket – észrevettem egy hölgyet, aki ugyanezt a tevékenységet, ugyanannyi ideig végezte, mint én, csak ő közben folyamatosan telefonált. Szánni valóbb volt, mint egy koldus.
