Életünk során számos olyan kihívással szembesülünk, amelyeket nyugodtan nevezhetünk embert próbálónak. Ilyen például az a helyzet, amikor reggelizés, ozsonnázás, vagy esti ájtatosság közen a szalámink leesik a földre. A statisztikák szerint ez sokkal gyakrabban fordul elő, mint gondolnánk, sőt, bizonyos vélemények szerint a Föld minden lakója legalább egyszer elszenvedi ezt a csapást, mire megöregszik.
Nem csoda hát, hogy az ENSZ kiemelt fontosságúnak tartja ezt az ügyet, amit az is bizonyít, hogy a múlt kedden nagyszabású konferenciát rendeztek erről a témáról, ahová meghívták a szalámiügyek leghíresebb nemzetközi szakértőit.
A világ minden tájáról egybegyűlt szalámilógósok hamar konszenzusra jutottak abban, hogy súlyos problémáról van szó, kiváltképp akkor, ha a szóban forgó szalámi poros földre esik és nincsen becsomagolva. Tetézi a bajt, ha az utolsó falatról van szó, amit az étkezés megkoronázására tartogatott a kárvallott. Sokan bele is őrülnek az így keletkező veszteségbe, mert abban a tudósok egyetértettek, hogy a porba hullajtott szalámi étkezésre alkalmatlanná válik. A román küldött ezt ugyan vitatja, mert náluk, különösen csobánkörökben egy kis leporolás, fújdogálás után a szelet újból ehetővé válik, csak egy kicsit csikorog. A kigriz küldött szerint mindez kivédhető, ha a szeletet megmossuk egy kevés vízben, ám az vitathatatlan, hogy ez a beavatkozás sokat elvesz a szalámi ízéből. A namíbiai tudóskör válasza erre az, hogy az íz relatív dolog, nem beszélve arról, hogy feléjük, akinek van a mosogatásra fordítható vize, akár egy egész rúd szalámit is vehet magának.
Látható tehát, hogy az elszenvedett kár nagyságát illetően nem alakult ki egységes álláspont, mint ahogy azt sem sikerült tisztázni, miként véthető ki a baleset. A britek szerint a nejlonfólia csodákra képes, már ha van ilyesmi a kezünk ügyében. Azt viszont többen is határozottan állították, hogy a szalámi leesése egyfajta kódolt esemény, ami éppen úgy előlátható, ahogy a világvége, azzal a különbséggel, hogy ezt nem becsapódó üstökösök vagy atomháborúk okozzák, hanem a magyar külpolitika. Ezzel a jelenlévők mindannyian egyetértettek, majd a polémia afelé tendálódott, hogy az ily módon leesett szaláminak mi legyen a sorsa. Az európaiak szerint nincs mentség, ki kell dobni a kukába, ami az afrikaiak szerint vétkes könnyelműség, hiszen az ember évente több kiló port fogyaszt el belélegzés formájában. Mi ehhez képest az a pár gramm, ami a szalámira ráragad? – hangoztatták.
A svédek szerint nem szabad szemet hunyni afölött, hogy igazából a porral együtt megtapadó kórokozókkal van a baj, ezért hajlandók több százezer afrikai menekültnek akklimatizációs tréninget tartani a saját országukban, hogy ha már megeszik a lesett szalámit, ne betegedjenek meg. A dánok és a németek mindezt lelkesen támogatták, csak az okozott számukra fejtörést, hogy mi legyen a teendő abban az esetben, ha a szalámiját leejtő személy történetesen vegetáriánus. A törökök szerint ez abszurdum, mert aki szalámit vesz a szájába az csak húsevő lehet. A britek ez ellen hevesen tiltakoztak, mondván, hogy meg kell adni az esélyt a vegetáriánusoknak is a húsevésre, vagyis aki megeszi a szalámit, de közben vegetáriánusnak vallja magát, annak minden esetben biztosítani kell az ehhez kapcsolódó jogi hátteret.
Végezetül a tudóstársaság arra jutott, hogy az ilyen balesetek megelőzése érdekében be kell tiltani a szalámifogyasztást. Amikor az erről megfogalmazott határozat elfogadására került a sor, a küldöttek mind a magyarok felé pislogtak, remélve, hogy meg fogják vétózni ezt a számukra is kellemetlen döntést. De a magyarok csak mosolyogtak. Senki sem tudta, miért, csupán sejteni lehetett, hogy a kolbász állhat a háttérben, amit ők találtak fel, és a szaláminál is jobban imádnak. Lehet, azért mert jobban meg lehet markolni, miközben a bicskával babrálják, és ha le is esik a porba, attól csak növekszik az értéke? Egyedül ők tudják rá a választ.
