Mindennapi őrületeink

Úgy látszik, az emberiség nem lehet meg kampányszerűen ismétlődő őrületek nélkül. Talán már a kőkorszakban is létezett ilyesmi, mondjuk virtusból magukra szabadították a kardfogú tigrist, hogy aztán egy jóízűt menekülhessenek előle, ezt nem tudhatjuk.

A hipotetikus, ám logikus történelmi előzményekhez képest a mai őrületek viszont sokat finomultak. Bár a csoda tudja. Emlékezzenek csak a néhány évvel ezelőtti, nem tudom, milyen nevű őrületre, amikor az volt divatban, hogy képtelen helyeken és helyzetekben fotóztatta le magát a jónép, mereven vízszintes pozitúrában. Sokan pórul jártak ezzel, mert ahogy az ilyesmi általában lenni szokott, ez is túlgerjesztette önmagát. Egy idő után már nem volt elég a vécének lécén billegve fotózkodni, föl kellett kapaszkodni egy felhőkarcoló tetejére és ott a villámhárító csúcsán véghezvinni ugyanezt. Még szép, hogy ezek a kísérletek a Darwin-díjra pályázók létszámát gyarapították.

Aztán jött a szelfizés, ami ma is tart. Megdöbbenve olvastam nemrég, hogy ebbe a minden porcikájában ártatlannak hitt butaságba is bele lehet halni. Kapásból egy orosz kislány esetére emlékszem, aki olyan közel próbálta magát szelfizni a robogó vonathoz, hogy a kerekek alatt végezte.

Hosszasan lehetne sorjáztatni ezeket az alapjában véve tiszavirágéletű hóbortokat, amelyek épp olyan gyorsan fújnak ki, ahogy a fejpakolás a kenés nélkül maradt belső égésű motorból, de inkább rátérnék arra a módszerre, ami szerintem sokkal alantasabb. A nemrég lábra kapott Pokémon-hisztériáról van szó. A dolog mechanizmusát csak sejteni tudom, mert semmilyen telefonos játékot nem vagyok hajlandó kipróbálni, de a lényeg valahol az, hogy a pokémonozók a telefonjukra tapadva zombiként mászkálnak a világban, hogy a GPS által felkínált bónuszokat összegyűjthessék. Mivel ez a művelet gyakorlatilag alvajáróvá teszi a fiatalokat, néhány politikus már hangot is adott az aggodalmának, mely szerint ennek az egésznek nem lesz jó vége.

Az én véleményem ezzel szemben az, hogy jelen ügyben nemcsak a vég, hanem a folyamatos jelen sem kecsegtet semmi jóval. Pokémon ide vagy oda, Budapestet járva szinte mindenütt azt látom, hogy a nép, miközben az utcán közlekedik, folyamatosan a telefonját birizgálja. Azt hiszem, ez másutt is így van, beleértve Tokiót és a Szahara közepét is.

Tudom, hogy az ember gusztusa idővel megváltozik – legjobban ezt a zenei ízlésünk módosulásán tudjuk letesztelni –, de nekem ezzel a közbeékelt fenntartással is szimpatikusabb volna, ha okos telefon helyett például könyvet bogarásznának. Az én időmben még ezt tettük: nyitott könyvvel a kezünkben flangáltunk az utcán, és ha nem kellett attól tartanunk, hogy nekimegyünk valakinek, akkor olvastunk.

Egy ilyen őrületet azt hiszem, most is el tudnék viselni.