Mi legyen Leninnel?

Egészen friss a hír, hogy Lenin elvtársat ki fogják lakoltatni a Vörös téren lévő luxuskategóriás mauzóleumából. Az ok, ami ezt a drákói intézkedést kiprovokálta egészen prózai, ugyanakkor a végletekig abszurd: az orosz építészszövetség szerint Lenin holttestének közszemlére tétele történelmi hiba volt, és mint ilyen, ellentétes a korszerű emlékezetfelfogással és az ortodox hagyományokkal.

Mindez szépen hangzik, csak egy kissé elkésett. Úgy hatvan, hetven évvel korábban kellett volna szólni, mert akkor talán megelőzhető lett volna a baj. Lenin elvtárs élienszerű maradványai ugyanis pénzgyárként működnek, tekintve, hogy az elmúlt évtizedek során valóságos iparág szerveződött köréje. A Vörös térre zarándokolók által megvett képeslapok, poszterek, makettek és egyéb turistacsalogató hasznosságok szép summát hoztak az államkonyhára, és mert Lenin elvtársat is gyakran kellett renoválni, a Mauzóleum több ezer embernek jelentett biztos megélhetést.

Nem hivatalos pletykák szerint a hatóságot a közös költség rendezésének elmaradása borította ki. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen a Szovjetunió megszűnése után a Vörös téren is fölütötte fejét a piacgazdaság, így a moszkvai városvezetés havonként kipostázta a Mauzóleum címére a csekket, amit a mélyen tisztelt lakó soha nem vett át. Hiába küldtek neki annyi fizetési felszólítást, mint égen a műhold, Lenin elvtárs csak feküdt, és halottnak tetette magát, pedig mindenki tudta, hogy élt, él és élni fog. De egyszer az a pohár is betelik, amelyiknek a talpán van a teteje, így megszületett a végzés: a sorozatos törvénysértések miatt Vlagyimir Iljics Uljanovnak távoznia kell a bérleményéből.

Ilyen esetben legtöbben visszamennek a szüleikhez vagy bekönyörgik magukat az exnejükhöz egy sufniba és ott dekkolnak, amíg jobbra nem fordul a helyzet. Most viszont ez nem működik, mert Lenin elvtárs felmenői már nem játszanak, Krupszkaja asszony pedig nincs sem Lengyelországban sem olyan politikai helyzetben, hogy egy volt házastársat a szárnyai alá vehessen. A lehetőségek ezzel nagyjából ki is merültek, mert az ugye, nem jöhet számításba, hogy egy ilyen nagy múltú maradvány, mint amilyen Lenin elvtársé, múzeumi tárgyként végezze két egyiptomi macskamúmia között.

Aggódni mégsem kell, mert a nemzetközi helyzet ismét fokozódik, és ennek keretében Németországban például reneszánszát éli a Lenin-kultusz. Gelsenkirchenben nemrég Lenin-szobrot is avattak, ami széles távlatokat nyithat számkivetettünk előtt, mert a száraz logika és a liberális baloldaliság ösvényén haladva könnyedén eljuthat arra a pontra, ahol a kör bezárul. Annak idején ugyanis, amikor a bolsevik forradalom még csupán vágyálomként derengett fel az orosz medvétől reszkető Vilmos császár előtt, Lenin elvtársat éppen Németországból zsuppolták vissza a szülőhazájába egy koffernyi pénzzel, hogy csináljon egy jó kis anarchista forradalmat. Ő ezt készséggel meg is tette, amivel a háborús bűnökéhez mérhető elévülhetetlenséget szerzett magának. Ha tehát Németország nosztalgiából vagy kozmopolita büszkeségből ismét befogadná, a nemzetközi közvéleménynek a szeme sem rebbenne meg.

Az egyetlen kérdés most már csak az, hogy az üres mauzóleumnak mi legyen a sorsa. Sokak szerint nem is kellett volna bántani, mert Lenin elvtárs békés lakó volt, nem zavart vizet, ráadásul mindig otthon tartózkodott, ami titkos szolgálati szempontból maga a főnyeremény. Egy új lakó viszont zajos partikat rendezhet, kutyát tarthat, kiteregetheti a bejárat elé a mosott ruháit, nem beszélve arról, hogy uborkát is savanyíthat, ami esztétikailag kész merénylet. Lenin elvtárssal ilyesmi nem fordulhatott elő, legfeljebb közénk lövethetett volna, de a mostani helyzethez képest az ugyebár potomság. Komolyan mondom, visszasírjuk.