Mi az ábra, polgármester úr?

A számítógépes stratégiai játékok körül valahogy elfogyott a levegő. Az új kísérletek képtelenek elszakadni a korábbi sikerektől, hogy ötletesség és eredetiség tekintetében a saját útjukat járhassák. Nagyobb válságot mindez nem okoz, de az embernek néha – például egy esős vasárnap délutánon –, kedve szottyanhat egy kis birodalomépítésre vagy városmenedzselésre. Mivel a régi, jó Civilization 2 már nem fut a gépén, az on-line kínálatból kénytelen válogatni. Ennek során nagyon hamar eljut addig a felismerésig, hogy csak egy-két olyan játékból válogathat, ami nem készteti sem hadviselésre, sem mélyebb háttérismeretekre. A nemrég piacra került Cities Skylines ebből a perspektívából érdemes lehet a kipróbálásra.

A netes tájékoztatók szerint ígéretes pakkról van szó, amelyben bár erőteljesen megmutatkozik az elődök hatása, mégis található benne némi újdonság. Maga a játékmenet ezt nem tükrözi olyan mértékben, hogy észrevehető lenne: a meglehetősen tágas térképen négy alaperőforrás áll rendelkezésünkre, ezek ügyes kiaknázásával alapozhatjuk meg településünk fejlődését. A gazdasági döntések meghozatala után városunk lényegében automatikusan növekszik kis falucskából felhőkarcolóktól hemzsegő metropolisszá. De addig hosszú és rögös az út, mert minden apróságra figyelnünk kell. Nem lényegtelen, mennyit fordítunk az oktatásra és mennyit az egészségügyre és hogy a városunkat gyárkéményektől füstölő, koszos ipartelepként, vagy tisztaságtól ragyogó, remek közbiztonsággal bíró turistaközpontként képzeljük el.

Mindebben nincs semmi újszerű, mert a műfaj kedvelői nagyjából ezt a játékmenetet várják a településmenedzselős játékoktól, ezért csak az építgetés finomhangolásával, és rengetegféle épülettel lehet őket a gép előtt marasztalni. Sajnos a Skylines – azon túl, hogy minden kereskedelmi létesítményének külön nevet adhatunk – ezen a téren nem hozza azt a szintet, ami elvárható lenne. Ha például egy új szálloda megjelenése előtt egy listából kiválaszthatnánk, milyen épületet szeretnénk az adott helyen látni, sokkal izgalmasabbnak és érdekesebbnek tartanánk a városkép rendezgetését, de ezt a konkurencia sem érte föl még ésszel. E nélkül lényegében tehetetlenül figyeljük, ahogy az épületek megjelennek és a lakosság számának növekedésével egyre magasabbak és barátságtalanabbak lesznek. A közlekedés karban tartása pedig hamar eléri azt a bonyolultsági szintet, hogy frusztrált célfeladattá növi ki magát. Kínlódunk a busz- és vasútvonalak, taxiállomások optimalizálásával, miközben fél szemünk folyamatosan a negatívba csúszó költségvetési mutatót vizslatja.

A profi városmendzselők természetesen ezt nem veszik zokon a játékfejlesztőktől, mert ez a nóta nem is nagyon szólhat másról. Akkor boldogok, ha tapasztalatukkal és trükközéseikkel jó polgármester módjára egyensúlyba hozhatják a kiadások és a bevételek számoszlopát, mert ilyenkor hátradőlhetnek és kávét kortyolgatva nézegethetik az egyre bonyolultabbá váló, mégis működő gépezetet. Nagy kár, hogy a Skylines kifejezetten ronda látványvilágot tudhat magáénak – és ezen még a csúcskategóriás gépek sem segítenek –, mert így ez az érzés csak nyomelemekben jön elő. A csúnya, szálkás épületek pedig hamar unalmassá válnak, és bár a presztízs kétségtelenül arra hajtja a játékost, hogy újabb és újabb speciális épületet helyezhessen el a birodalmában, nagyon hamar ráköszönt az unalom és az érdektelenség állapota.

Aztán pedig jön a Quit to desktop opció, és a város mindörökre bent reked a virtuális nemlét sötét, kiismerhetetlen bugyraiban. Főként, ha közben még a nap is kisüt, és marad egy kis sétálásnyi idő a vasárnapból.