Maris néni a Walhallában

Vagyunk néhányan, akiknek közünk sincs a germán mitológiához. Elmegyünk vásárolni, mondjuk a SPÁR-ba, megpakoljuk a kosarunkat, majd beállunk a pénztár elé, várakozni. A sor kínkeserves lassúsággal halad, mert egy új kasszás kishölgy ismerkedik a vonalkódok rejtelmeivel, ami önmagában még nem lenne baj, de a gép valami miatt nem hajlandó bevenni a karalábét, pedig a hölgy már a számokkal is próbálkozott. A sor türelmesen áll, elvégre mindannyian kultúremberek vagyunk és különben is: idő, mint a tenger.

Nem így Maris néninek, mert ő, mióta nyugdíjas lett, folyton folyvást siet. Két rohanás közt iktat be egy kis vásárlást, de tényleg csak kicsit, épp hogy pár zöldséget, sárgarépát bedobálhasson a kosarába. Újabban már olyan kasszák is vannak, ahol az ember egyedül olvasatja be a kódot, de Maris néni erre még nem vállalkozott. Pár napja látott itt egy férfit, aki megakadt három zsemlével, és elmúlt vagy öt perc, mire az egyik kiszolgáló odament hozzá segíteni. Maris néni úgy gondolta, ha ez a művelet ennyi bajt okoz egy fiatalnak, akkor ő jobb, ha meg sem próbálkozik vele. Inkább türelmesen kivárja a sorát, az a biztos.

De aztán történt valami, ami megváltoztatta ezt az alapjában véve béketűrő hozzáállását a vásárláshoz. Az ugyan szigorú kritikával élve sem állítható, hogy a SPÁR egyszerűen csak kifordult önmagából, ám tény, hogy egyik pillanatról a másikra kitágult benne a tér, mintha valaki odébb tolta volna a polcokat. Maris néni meglepődve nézett föl a mennyezetre, de ott azok a bágyadt neonlámpák világítottak, amelyeket kislány kora óta utált. Ez a fény töltötte be azt a szerelő üzemet is, ahol bakfisként tárcsás telefonokba kötözte be a kagyló zsinórját. Az apja is ott dolgozott, amíg meg nem ütötte a guta. Maris néni ekkor megörökölte tőle azt a kecskebőrrel kárpitozott ülőzsámolyt, amelyen az öreg Tóth fenéknyomata díszelgett, és kezébe vette azt az elhasznált, kicsorbult hegyű csavarhúzót, ami saját életkorával bizonyította be az örökkévalóság létezését.

És most házasságon, váláson és számos munkahelyen túllépve mégis itt ácsorgott a pazarul felújított SPÁR-ban, ahol sem a szerelőpadnak, sem annak a förtelmes állapotban lévő csavarhúzónak nem volt meg a hagyománya, viszont a fény ugyanazt az érzést közvetítette, amit negyven évvel korábban. Pontosan ez volt az, ami Maris nénit két lépés közt megakasztotta és gondolkodásra kényszerítette.

Máskor is megesik, hogy egy pillanat leforgása alatt fogjuk magunkat és elutazunk valahová, de az csak bambulás, mert ha beleütközünk valamibe, restelkedve vesszük észre, hogy figyelmetlenek voltunk. Ó, pardon, hebegjük a lámpaoszlopnak, és gyorsan továbbmegyünk, nehogy másoknak is föltűnjön ez a malőr. Ám itt és most nem volt más, csak egy hosszú, visszhangos csarnok, amelyben nem az olcsó chilei borral megpakolt stelázsik sokasodtak – Maris néni olykor-olykor megengedett magának egy üveggel ebből az észveszejtően finom nedűből –, hanem márványszobrok, amelyek kezdetben csak füstből meg ködből bontakoztak elő, majd megszilárdultak, hogy bajuszos, sisakos harcosokként sorfalazzák Maris néni útját.

Ebben a kétségbeejtő helyzetben, amikor Maris néniben egyre inkább megacélosodott a gondolat, hogy ő ebben a formában nem létezhet, következésképpen tehát meghalt, nos, mielőtt még végleg beleélhette volna magát ebbe a rögeszmébe, az egyik árufeltöltő, a zsíros hajú Rozi jött vele szembe.

Mi sem természetesebb, mint hogy Maris néni hozzá fordult eligazításért. Mondja, aranyoskám, mi ez az átalakulás itt maguknál, már megint?, kérdezte a maga természetes módján, mire a zsíros hajú Rozi ugyanilyen természetes módon válaszolt. Ja, ez itt a Walhalla, mondta úgy, hogy közben le nem vette a szemét a WC illatosítókról. Már megbocsásson, de valahogy nem egészen értem. Tegnap még sokkal kisebb volt minden, és a csarnok sem volt ennyire szellős, forgolódott Maris néni. A felújítás miatt van, mondta Rozi. Még nem járódtunk be rendesen, mert az üzletlánc valójában a Walhalla, csak rajta van ez az álca, magyarázta a zsíros hajú Rozi. Micsodalla?, értetlenkedett Maris néni, miközben a kosarával kis híján levert a polcról egy tengervirág illatú Domestost. Walhalla, pontosított Rozi. A germán mitológiában ez a hősök temploma, de ha rendesen megy minden, nem látszik belőle más, csak a SPÁR.

De ez most nagyon nem látszik, aranyoskám, idegeskedett Maris néni. Nyugodjon meg a néni, ez a hiba csak átmeneti, a kollégák már dolgoznak rajta, holnapra nyoma sem lesz. Most menjen előre, amíg az Odin szobornál meg nem találja a kasszát.

Maris néni nem nagyon bízott már semmiben, főleg azok után, hogy a születésnapi öt százalékos engedményét a múlt héten nem fogadta be a kassza, de elindult a jelzett irányba. A se vége, se hossza, tükörsimára csiszolt márványpadlón végigcsoszogva végül a Thor szobor mögött és nem az Odinnál – Rozi ezt rosszul tudta – meg is találta a kasszát. Megadóan állt be a sor végére, mert az automatáknál mindenki csak ügyetlenkedett, és ő nem akart ebbe a hibába beleesni. Ennyire azért nem sietünk, gondolta, még a Walhallában sem.