Marina

2014.04.22.
Olvasták: 685

A fiatalok már nem ismerik, de az én gyerekkoromban létezett egy sláger, amelynek egy női név volt a címe: Marina. Ez még a Beatlesek előtti korban volt, amikor a Sanremói Dalfesztiválok nyertesei népszerűség tekintetében mindent vittek. Apám ósdi, csöves rádiójából szinte ömlöttek az olasz slágerek, egyéb örökbecsű szerzemények mellett a Marina is, amelyet kénytelenek voltunk taljánul dúdolni, mert Koós János magyar földolgozására még éveket kellett várni. Nem bírom ki, hogy ne írjam le ezt a mélységében és magasságában egyaránt páratlan dalszöveget, pontosabban az első versszakát: Nem filmcsillag volt Rómában Marina, / Csak egy kis karcsú szőke balerina./ A jobbszélen az első volt a sorban, / S én vágyakozva néztem mindig őt.

A szakzsargon ezt képbe hozásnak nevezi, és remélem, a módszer most sem mondott csődöt. Ebből a rövid bevezetőből most már tehát mindenki tudja, aki él, s mozog, hogy miről van szó valójában. A Marina egyike volt, van és lesz azoknak a slágereknek, amelyek túl fogják élni az emberiséget. Szinte látom azt a pillanatot, amikor a kiégett, elsivatagosodott földön valami kósza, nukleáris szél bepöccenti egy tartósra tervezett zenelejátszón a kapcsolót, és a kietlen, szívsajdító tájon fölhangzik a Marina.

Most, hogy idáig eljutottunk, és mindenki számára világos lett, melyik slágerről van szó, elárulom, hogy ebben a dologban azért van egy kis turpisság: mindnyájan – maguk, én és a felhők közt huncutkodó élienek – egyöntetűen azt gondolják, annyira olasz művészeti termékről van szó, mint a Sixtusi kápolna. Biztosan nem egyen vannak azok sem, akik komolyabb összeget is meg mernének kockáztatni ennek a hipotézisnek a megtámogatásra, de – és itt jön be a történetbe a csavar – ez egy belga sláger! A szerző Rocco Granate – olaszos hangzású neve és calabriai származása ellenére Belgiumban bontakozott ki, és onnét indította el világhódító útjára ezt a pompázatos szerzeményt.

A történet innentől kezd érdekessé válni, mert az ember fiában, csakúgy, mint az ember lányában, óhatatlanul is fölágaskodik a kíváncsiság: vajon hogyan és miként lehetséges ez?!

Nem lehet vita tárgya, hogy már a kérdésfelvetés is annyira izgalmas, hogy szinte kiabál a megfilmesítés után. Szerencsére ezt a sürgető össznépi kényszert Belgiumban is megérezték és rájöttek arra, hogy elemi kötelességük filmes eszközökkel körbejárni ennek a nemzeti kincsnek az alakulástörténetét. Talán így jött létre a Marina című film, talán másként, tök lényegtelen, mert a végtermék, a slágerrel megegyező mozi, méltó lett a nagy elődhöz. Nem vállalkozik többre, mint hogy elmesélje a Marina megalkotásának igaz történetét, de ez avatott kezekben untig elég egy élvezhető filmhez.

A rendezés Stijn Coninx hozzáértését dicséri, bár ez az átlag mozirajongó számára nem éppen evidencia. Gyanítható, hogy Coninx a Marinával egyfajta evolúciós ugrást vitt végbe, mert ez már majdnem közönségfilm, miközben a szocio-lélektani fonalat is magasan tartja. Külön érdekesség, hogy a film dialógusai olaszul és flamandul váltakoznak. Kicsit olyan ez, mint Alekszander Rogozkin fenomenális Kiskakukkja, amelyben a három szereplő egy kukkot sem ért a társai beszédéből, de a Marinában ez se nem humor, se nem konfliktusforrás.

Miközben a fiatal Rocco és a szende Helena között bimbózódó szerelem alakulását lessük, tanúi lehetünk a háború után lassan konszolidálódó Európa furcsaságainak, amelyek egy része később ugyan elhalványult – főként a globalizáció beköszöntével –, de a múlt század negyvenes, ötvenes éveiben még nagyon is hangsúlyosan létezett. Ilyen volt (és van) például a fejlett észak és az elmaradott dél közötti gazdasági szakadék, ami rengeteg feszültségeket teremtett és teremt ma is.

Rocco apja egyike annak a több tízezer olasz vendégmunkásnak, akiket a munkalehetőség Belgium szénbányáiba csábított. Úgy tervezi, három évet húz le, aztán megtollasodva visszatér Calabriába, de az élet másként alakul: csakhamar a felesége és a két kisgyereke is követi. A délszaki temperamentummal, és az olaszokra nagyon is jellemző muzikalitással megáldott Rocco gyorsan megtanulja a környezet nyelvét, ami magától értetődővé teszi számára a beilleszkedést. Minden vágya egy tangóharmonika, de ez csak álom. Aztán mégiscsak megegyezik az apjával: kap egy harmonikát, azzal a feltétellel, hogy a zene nem lehet számára több a hobbinál.

Rocco beleegyezik a feltételbe, ám kiderül, hogy az ígéret szép szó, csak éppen lehetetlen megtartani, ha az ember egy isten adta tehetség. És akkor még egy szót sem szóltunk minden adott szó legnagyobb ellenségéről, a reménytelen szerelemről.

Ha most tovább folytatnám a szó szaporítását, óhatatlanul is a szpoilerezés bűnébe esnék, de ennél a Marina többet érdemel. Minden megvan benne, ami egy mozinézőnek érdekes lehet: jók a szereplők, átlagon fölüli  a rendezői teljesítmény, és hiteles a történet. Aki ennél többre vágyik, vagy azt vallja, hogy a mozi gyilkosságok nélkül nem az igazi, még véletlenül se nézze meg. Mindenki másnak szeretettel ajánlom.

Marina (2013) színes belga játékfilm
Rendezte: Stijn Coninx ; szereplők: Matteo Simoni, Cristiaan Campagna, Luigi Lo Cascio, Donatella Finocchiaro,  Evelien Bosmans

Majoros Sándor

Jobb sorsra érdemes írócápa, polihisztor és twist again. A honlap gazdája, működtetője és túlnyomó többségében írója, olvasója. Utóbbi majdnem teljesen.

Ne hagyja ki ezt sem: