Alternatív ülőhely Budapesten, a Mária téren
Régóta tudott, hogy léteznek párhuzamos világok, amelyek szakasztott olyanok, mint a miénk csak minden másként történik bennük. A variációknak se szeri se száma, így az is megeshet, hogy van valahol egy olyan univerzum, ahol 1848. március 15-én Petőfiék győztek. Mondjuk, az történt, hogy V. Ferdinánd kissé elgondolkodott, és belátta, hogy ezektől a gőgös magyaroktól üdvösebb lesz mielőbb megszabadulni, mert csak vonzzák a bajt. A birodalom úgyis átalakításra szorul, ez a sok területi kinnlevőség csak viszi a pénzt. Jobb, ha Ausztria egyedül marad, mert így megúszhat minimum 2 világháborút, és az sem csekélység.
Na, mindegy. A lényeg, hogy Petőfiék a Pilvaxban véghezvitt ribillió után megkapták az elbocsátó szép üzenetet, és a 13 pont alapján megvalósították a független magyar kormányzást (abban az alternatív valóságban volt egy 13. pont is, a korlátlan netezés joga, ám ezt csak úgy poénból tennék oda, 1848-ban még drótnélküli postagalambon ment a kommunikáció).
Szóval a lánglelkű ifjak kormányt alakítottak, és villámgyorsan elkurvultak. Alternatív valóság ide, vagy oda, ez mindenütt így van. Olyan univerzális szabály ez, mint pl. a gravitáció: a hatalom ellenzékben még vágyálom, de kormányon már kényszer. Azok a harcostársak, akik a revolúciós időkben még tele torokból óbégatták, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség, egyszeriben kormányhivatali bársonyszékek és nemzetközi pályázati pénzek után kezdenek kapadozni. Meg az is kiderül, hogy mindenkinek van néhány jó barátja, cimborája, haverja, tesója, sógora, komája, ismerőse, akik a forradalom előremozdítása érdekében kifejtett tevékenységért anyagi vonalon értelmezhető gesztust várnak.
Mindezt figyelembe véve Petőfiék már a forradalom győzelmének másnapján visszasírták az osztrák uralmat, mert akkor még nagy hangon oszthatták az észt, hogy ők bezzeg mindent másként csinálnának. De most, hogy hatalomra kerültek, rögtön meg kellett találni a módját annak, miként juthatnak bevételhez, ami ugyebár semmilyen alternatív valóságban nem megy másként, csak rafinált módon kivetett adókkal.
Aztán meg ott volt az a jelenség is, amit jobb híján kormányzási allűröknek vagyunk kénytelenek nevezni. Petőfi rögtön magához kacsmarintotta a kultuszminiszteri tárcát, és elindította Művházat a Magyarnak programját. Ennek keretében a régi, Mátyás-korabeli könyvtárak helyére vadonatúj, európai kritériumok szerint épített csili-vili kultúrházakat telepített. Mindenki tudta, hogy e mögött a szándék mögött önző egyéni érdek feszül, Petőfi ugyanis imádta a költészetet, különösen a sajátját. Mi sem természetesebb, mint hogy az új művházakban Petőfi-összeállításokat nyomtak a jónépnek, pedig az inkább szeretett volna villanyáramot látni a kalyibáiban. Petőfiék mentségére legyen mondva: ez a vívmány akkor még nem is igen létezett.
De ez csak egy apróság volt a sokkal lényegesebb és irritálóbb intézkedések között. Mivel az államkassza a krónikus üresség állapotában leledzett, be kellett vezetni vagy egy tucat agyzsizsikelő adót, ami tovább rontotta az amúgy sem szárnyaló közhangulatot. Áprilisban már nyílt színi zúgolódás támadt a lakosság körében, olyannyira, hogy egyes ellenzéki megnyilvánulások az egész forradalmi bizottmány épelméjűségét megkérdőjelezték. Tetézte a bajt, hogy Petőfiék a külpolitika terén sem hoztak valami fényes intézkedéseket. A Nyugat felé már csak azért sem közeledhettek, mert Ausztria elállta előlük az utat, ezért kitalálták az ún. „keleti nyitást”, aminek értelmében az ősellenség oszmán törökökkel próbáltak külgazdasági kapcsolatokat teremteni. Sikerült is behozniuk két marhavagonnyi jó minőségű anatóliai fügét, amit szociális alapon rögtön ki is osztottak a rászorulóknak.
Aztán ott volt még a nemzetiségi kérdés. Mint ismeretes, a 19. századi Magyarországot rengeteg féle kisebbség népesítette be, amelyek mind saját nemzetállam után vágyakoztak. A körülmények szerencsétlen alakulása folytán az ázsiai nincstelenség elől is éppen ekkor kezdtek el nagy tömegekben özönleni az emberek az ígéret földjeként csábító Európa felé, és ezen a vándorútjukon az első állomás Magyarország volt. Mindez odáig vezetett, hogy három hónappal a forradalom győzelme után már kormányválság mételyezte a Magyar Respublikát. A hatalmon lévő liberál-konzervatív tömbből többen is kiléptek, és előrehozott választásokat követeltek. Mivel ez a társaság egyre élesebb hangon kritizálta a kormány tevékenységét, Petőfiék rádöbbentek, hogy a sajtószabadság nem is annyira jó dolog.
Petőfit magát is rengeteg támadás érte. Szerb származása miatt az egyre erősödő nemzeti-liberál tömörülés csak „a szőröstalpú rác” néven emlegette, meglebegtetve azt a lehetőséget, hogy a lánglelkű költő gyakorlatilag beépített ügynök. Petőfi ezen annyira berágott, hogy szeptember végén, amikor még nyíltak a kertben az őszi virágok, minden pozíciójáról lemondott, és egyszer s mindenkorra visszavonult a politikától. Egy darabig nem is lehetett róla hallani, de amikor a Magyar Respublika felvételét kérte az ausztro-porosz iniciatíva alapján létrehozott Európai Birodalomba, egy dörgedelmes publikációban lehazaárulózott mindenkit, aki ebben a szégyenteljes cselekedetben közreműködött. A cikket az oroszországi Barguzinból keltezte.
