Gyerekkoromban egy kincsesládát úgy képzeltem el, hogy az színültig tele van tízforintosokkal. Annak idején egy tízforintos érmének tekintélye volt. Főleg ha figyelembe vesszük az akkori anyagi helyzetemet és az akkori tíz jó magyar forint vásárlóértékét. Kiskölyökként csak nagyon ritkán fordult elő, hogy egyben egy csillogó, ezüstszínű mallér lapult a zsebemben. Ilyenkor óránként legalább egyszer megtapogattam, miközben azon morfondíroztam, hogy mire fogom elverni ezt a rengeteg pénzt.
Talán nyolcéves lehettem, amikor egy ideje már szemezgettem a Telepi úton lévő kis bazár kirakatában két műanyag katonával. Egy indián és egy cowboy, akik apró műanyag lovon ültek megfeszített íjjal és lövésre emelt puskával. Néhány gyalogos harcossal már rendelkeztem, de őket szántam a két sereg élére, hogy csatába vezessék a rézbőrűeket, illetve a sápadtarcúakat.
Egyik reggel, mikor elindultam az iskolába, az előszobában apámmal találkoztam össze, aki éppen akkor ért haza és lefekvéshez készülődött. Az előszobában lévő sublót tetejére pakolászta ki nadrágzsebe tartalmát, ami pár száz forint papírpénz volt és rengeteg apró. Láthatóan kiváló lapjárása volt az elmúlt éjszaka. Mivel egyébként is alig-alig láttam őt a hétköznapokon, kapva kaptam az alkalmon és előadtam neki szívem vágyát.
– Apu! Láttam a Bitt bácsinál két katonát. Adsz rá pénzt, hogy meg tudjam venni?
Apámat jókedvében találtam, de lehet, hogy csak már álmos volt és nem szerette volna kitenni magát a további nyaggatásnak.
– Ott van, Attika, a tükör előtt a pénz. Vegyél el egy mallért! – mondta egy nagyot ásítva.
– Mit vegyek el?
– Egy tízest, kisfiam.
– És az miért mallér? – kérdeztem.
– Mert régen, ha valakit elkapott a rendőr és tíz évet varrtak rá, azt mallérnak hívták – magyarázta apám. – De most már szedd a lábad! Nehogy elkéss az iskolából!
Így egy lényegesnek semmiképp sem mondható információval, de boldogan, a zsebemben egy tízforintossal indultam suliba.
Felesleges lenne részleteznem. A napköziből hazafelé tartva, mire Bitt bácsi kis trafikja elé értem, a zsebemben már csak egy gyűrött celofánpapír volt, ami kis idővel azelőtt egy kókuszrudat rejtett. Valamint egy ugyancsak összegyűrt, négyforintos borítékos sorsjegy, amit régen a közért pénztáraknál lehetett venni. Azon pedig a „NEM NYERT” felirat virított. Megnéztem a kirakatban lévő két műanyag katonát, és lélekben búcsút vettem tőlük. Nem bánkódtam különösebben, inkább elgondolkodtam. Először döbbentem meg azon, hogy egy ilyen komoly vagyonnak is, mint egy tízforintos, milyen könnyű egy-két mozdulattal a seggére verni.
Az iskolából hazafelé vezető úton volt egy másik, a miénkhez hasonló roskatag ház egy ócska fakerítéssel. A kerítés mögött egy kutya lakott, méghozzá az egyik legcsúnyább jószág, amit valaha életemben láttam. Ezen csak rontott, hogy csontsovány volt szegény, imitt-amott foltokban hiányzott a bundája és az ugatása is olyan rekedtes, mintha állandó megfázással küszködne. Mindig összeszorult a szívem, mikor elmentem a ház előtt és megugatott. Pár hétig aztán minden nap a suli melletti kis közértben vettem egy zsemlét meg egy mackósajtot és hazafelé menet megetettem ezzel a bűn ronda kutyával. Ez olyan napi egy forint és ötven fillérembe került, de annak ellenére, hogy heti öt forint zsebpénzzel rendelkeztem, valahonnan mindig előkerült a szükséges összeg. Az utcán találtam pár fillért, vagy ha szerencsém volt akár egy bélást, a Nagymama nekem adta az egy-két forint visszajárót, ha elküldött a boltba vagy cigiért, és hasonló váratlan szerencsék sorozata ért. Azelőtt soha nem fordult elő, hogy még pénteken is lett volna nálam egyetlen fillér is.
Ez utóbbi történés nem önmaga miatt érdekes. A kisgyerekek már csak ilyenek. Több bennük az együttérzés, az önzetlenség, és az ilyen kutyaetetés melengeti a szívüket. Az enyémet is melengette, ezért csináltam. Ami miatt inkább érdekes az az, hogy harmincas éveim közepén találkoztam valakivel, aki segített abban is, hogy tisztábban lássam mindazt, amit a teremtő ebben az életemben kiszabott rám: soha nem leszek gazdag, nem fogok vagyont felhalmozni, nem lesznek jelentős, kézzel fogható tárgyi javaim. Ami pénz beáramlik hozzám, azt így vagy úgy tovább kell adnom. Úgyis mondhatnám, hogy átfolyik rajtam. Ha ragaszkodni próbálnék hozzá, a sors gondoskodik róla, hogy eleresszem. Mint ahogy oly sokszor meg is tette. Természetesen csakis kizárólag az én saját hibáim és gyengeségeim által. Amit tehetek, hogy ezt a továbbáramlást igyekszem a jó irányba terelni. Még akkor is, ha esetemben nem túl jelentős mértékű ez az áradat.
Néha-néha még feladok egy-egy lottószelvényt. Tulajdonképpen azért a pár száz forintért egy csipetnyi reményt veszek, amiből aztán a sorsolásig egy színes buborékot fújok. Az álmok azonban már nem fényűzésről, szép házról, luxusautókról szólnak, mint fiatalkoromban. Sokkal inkább osztogatásról.
Ha mondjuk, nyernék egymilliárd forintot, biztos, hogy a kilencven százalékát elosztogatnám. Legalábbis most úgy érzem.
Ugyan mire nem lenne elég százmillió forint nekem a mostani helyzetemhez képest? Futná belőle mindenre, amire vágyom.
Egy mallérral a zsebemben a világ összes szakadt, loncsos, büdös kóbor kutyáját felkeresném, és mackósajtos zsemlével tömném őket. Már csak azért is, hogy egy percre ismét ugyanazt érezzem, mint kölyökkoromban, az iskolából hazafelé menet.
Részlet a szerző Szélhámozók című, a Dr. Kotász Könyvkiadó gondozásában hamarosan megjelenő prózakötetéből.
