Olvasom, hogy egy állatkerti látogató hölgy beleszeretett az ott lakó csimpánzba, és ezt olyan zavaró nyíltsággal élte meg, hogy kitiltották az intézményből. A cikk nem bonyolódik bele a részletekbe, csupán azt taglalja, hogy a nem éppen mindennapi szimpátia – csókok dobálása, a minél tovább tartó, egymásra fókuszáló együttlét, stb. – annyira zavarta a többi vendéget, hogy azt már nem lehetett tolerálni.
Nem tudom, az esetnek lesznek-e jogi következményei, de gyanítom, hogy igen, ha azt egy erre szakosodott szervezet jónak látja. Mert a szlogen ugye, az, hogy semmilyen eltévelyedés nem létezik. Régebben az ilyen aberráltakat, mert abban megegyezhetünk, hogy ez a különös vonzalom nem éppen általános jelenség, szóval az ilyen agyalágyultakat a peres eljárás kockázata nélkül simán betegeknek titulálták és úgy is kezelték őket.
A jelenség önmagán túlmutató része mostanában az elmebaj meghatározása körül bontakozik ki, mert szép új világunkban minden, ami meghaladja a különcködést és átlépi az ön- és közveszélyesség határvonalát, csak a szabadság mértékegysége. Különbözni kell a fő sodorvonaltól, és ennek érdekében semmi sem drága. Néhány évvel ezelőtt még az is elég volt, ha valaki szőlőkacsokat tetováltatott a hátára, de ma már az sem üdvözít, ha szarvakat operáltatunk a homlokunkra. A szerelem, a hagyományos nemi identitás pedig maga lett a megtestesült unalom. Ha valaki hétfőn reggel nőként ébred, kedden már férfiként szeretné megtenni ugyanezt, szerdán meg tán politúrozott sublódként, mert ebben a modern, mindenféle nyomás alól felszabadult világban erre is van lehetőség.
A nemi identitás ugyanolyan árucikk lett, mint a fogyasztói társadalom többi portékája. Aki megunja azt a polaritást, amelyet születésekor kapott, éppen úgy lecserélheti, ahogy a 3-5 év használatra tervezett hűtőszekrényét. Mindent, ami körülvesz bennünket, áthat egyfajta őrült spirálforgás, ami önmagát gerjeszti.
A szerelem a majommal ebben a vonulatban egyáltalán nem meglepő, és a közfelfogás szerint nem is botrányos. Gyanítom, hogy százával élnek körülöttünk olyan elkorcsosult pszichével rendelkező lények, akik minden képzeletet alulmúló módon élik meg a társas kapcsolataikat. Hozzájuk képest a majom love csak halványan pislákoló vészjelzés. A kérdés persze az, hogy mit lépnek erre a józan gondolkodású, „normálisok”, akik egyfajta középvonal mentén, a természet rendje szerint próbálnak élni? Miért nem lázadnak fel és küldik el ezt a társaságot a búsba? A válasz az őrülettel szembeni viszolygásban rejlik, amit nevezhetünk akár félelemnek is. Az idiótáktól ugyanis minden normális ember retteg.
Érdemes kicsit továbbmenni ezen a vonalon, legalábbis a logika mentén, mert ha egy őrült gyilkol vagy rombolni kezd, a cselekmény elkövetésének idején nyilván fogják a törvények, mert amikor a tettét elköveti nincs sem idő, sem mód arra, hogy mérlegeljük: beszámítható-e vagy sem. Abban a stádiumban tehát mindig úgy látjuk őt, mintha egy tetteinek súlyával tisztában lévő bűnöző lenne. Csak amikor megfékezik, és bíróság elé kerül, akkor kezdődik el a játszadozás az elmeállapotát taglaló definíciókkal, ám azt, ami a múltban történt ez már nem befolyásolja. Magyarán meg kell büntetni a tettéért, és ha az lehetővé teszi, a büntetés letöltése után el kell gondolkodni az esetleges gyógykezeléséről. Csupán közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a gyógykezelés dolog annyira szánalmas, mint amennyire nevetséges, mert ugye, az őrület nem az a kategória, amit pirulákkal el lehet múlasztani. Elmebajos embert Jézus sem tudott meggyógyítani, pedig neki a halott Lázárt is sikerült feltámasztania.
A pszichikai kondíció tehát erősen relatív, mert ha nem így lenne, a háborús bűnös őrülteket, akik ép ésszel felfoghatatlan dolgokat követtek el, sorra felmentenék bíróságok. Mivel erről szó sincs, talán érdemes lenne elgondolkodni azon is, hogy az elme állapotát egy-egy megnyilvánulás vagy tett kapcsán kivegyük a vizsgálandó kategóriák közül. Egy bizonyos szint alatt, fölött vagy helyett ez úgysem érdekel senkit.
