Nincs olyan humanoid élőlény, aki a zsúfolt, csúcsforgalmas városi utcán botladozva ne kívánta volna legalább egyszer azt az életében, hogy bárcsak felszívódna ez az egész hóbelevanc a nagy, büdös semmibe. Még jobb volna – ha már lúd legyen kövér –, ha az emberekhez köthető nagyobb műszaki eszközök is eltűnnének, olyan értelemben, hogy nem maradnának ott, az utcán az üres gépjárművek és az egyéb haszontalanságok. Ugyanakkor – és ez nagyon fontos – érintetlenül rendelkezésünkre állnának az eladók nélkül maradt boltok, de mert a teljes magány azért hosszú távon mégiscsak kellemetlen, elvétve azért lézenghetne itt-ott néhány kedves és szelíd ember, különös tekintettel a velünk ellentétes neműekre.
A honi sci-fi irodalom legegyedibb alakjaként a mezőny fölé magasodó Lovas Lajos ezt a csodát regényesítette meg Törzsszövetség című munkájában. A történet Budapestről indul, majd Dalmácián, Kínán, Anglián és Brüsszelen át kacskaringózva Budapesten is zárul. Az emberiség idegesítően fölösleges része egyszer csak minden előjel nélkül elpárolog, és vele együtt az elektromosság is, ami már magasabb fokú turpisságot sejtet. Mindebben logikát kutatni persze nagyobb botorság lenne, mint tudományosan megmagyarázni a DeLoreanból ábdált időgép működését, de Lovas tudja, hogy az olvasó hajlamos a kötözködésre, ezért bevisz a sztoriba egy mindenható FÁ-t, és neki tulajdonítja ezt az egészet. Ez a fura űrlény okozza az egész jelenséget, és osztja ki a szerepeket ebben az erősen megcsappant populációjú világban azokkal a rövid, lényegre törő szabályokkal, amelyeket az általa megkímélt emberpéldányoknak követniük kell.
Lovas tehát – csakúgy, mint korábbi műveiben – most is a mindenhatóság felé fordul. Már első könyvében, a jelentős szakmai sikert hozó Agydobásban is föllelhettük ennek csíráit, amit aztán a N-ben tovább nevelgetett, s most, a Törzsszövetségben ki is terebélyesített. Mintha csak a szerző alteregója lenne, Andris, az elbeszélő teljesen véletlenül válik kulcsszereplővé az eseményekben. A krónika – mivel Andris nem irodalmár, hanem hivatalnok – meglehetősen darabos, de a maga módján hiteles is. Egy többkötetes prózaíró biztosan irodalmias módon adná elő a mondandóját, és itt-ott el is túlozná a mesélést, Andris viszont csak annyit mond, amennyi szükséges. Nem bajlódik az érzelmek ábrázolásával, nem törekszik vizuális megjelenítésre, csupán közzéteszi azt, amit ebből a kalandból fontosnak tart. Számára pedig az a legfontosabb, hogy mindig legyen mit enni, és inni. Utóbbi alatt főként a sör értendő, ami – tekintve, hogy klasszikus hűtőberendezés immár nem létezik – mindig csak langymelegen bukkan elő.
Lényeges elem az is, hogy a FA csupa értelmiségi figurát – tanárokat, professzorokat – kímél meg, tekintve, hogy ők a legokosabbak, ezért a kiüresedett és rájuk hagyományozott világot a megmaradtak egyfajta gyermeki naivitással próbálják birtokba venni. A történet ezért nem nevezhető hagyományos értelemben vett sci-finek, hanem sokkal inkább politikai paródiának, vagy némi lazasággal olyan utópiának, amelynek táptalaja a korlátlan fantázia.
Lovas hősei különféle kormányhivatalokból kerülnek ki, és mert a szerző ezek működési mechanizmusát kiválóan ismeri, nem esik nehezére szatirikus élességgel ábrázolni a közhivataluk nélkül maradt, de továbbra is az apparátus működtetésén, fenntartásán fáradozó vezetőket, akik az új helyzetben a kőkorszaki ember technológiáját kénytelenek használni, miközben a 21. századi bürokrácia cirkulál az ereikben.
Habár a történet meredeken fordulatos, ezek nem az események egymásutániságából, hanem a szerzői képzelet csapongásából keletkeznek, néha nem éppen törésmentesen. Lovas a helyszínváltást nemes egyszerűséggel, teleportálással oldja meg, olyan éles kanyarulatokat okozva, amelyek olykor zavarók. A Dalmáciából Kínába, onnét pedig a windsori víg palotába kivitelezett ugrások már a sci-fi mindenhatóságán belül is túlzóak, és szinte négyzetre emelik az amúgy is tetemes nagyságú komolytalanságot. Ez még nem lenne baj, hiszen a Törzsszövetség lényegében egyfajta stratégiai játék, de ahhoz képest, hogy a „hazai terep”, vagyis a budapesti nyitó és záró helyszín mennyire plasztikus és érzékletes, a Kínai, windsori és egyéb szcenikák csupán lógnak a levegőben.
Ezeket az apró hiányosságokat félteréve, és a könyv bűvös aurájára összpontosítva elmondható, hogy Lovas Lajos könnyed, olvasmányos stílusa akkor is magával ragad, ha netán azon kezdenénk tűnődni, hogy ez meg az miként is tolakodhatott be az összképbe. Habár a FA egyik törvénye nyíltan az erőszak ellen foglal állást, annyi azért kiderül, hogy a kiválasztottak – intelligencia és pacifizmus ide, vagy oda – azért szép lassan visszasunnyognak abba a kelepcébe, amelyben most, túlnépesedve szorongunk. Önjelölt tábornokok és uralkodók bukkannak föl a semmiből, hogy a FA apostolainak képességeit kihasználva minél korlátlanabb uralomra tehessenek szert. De Lovas ezt nem engedi: a rosszak végül elnyerik méltó jutalmukat, a jók pedig megbűnhődnek, azaz éppen fordítva. Embervér nem folyik ebben a történetben, sőt, még pofonra sem emlékszem, pedig alaposan elolvastam az első betűjétől az utolsóig. A fegyverkezés íjakra, nyilakra, kiegyenesített majd visszagörbített kaszákra és hasznavehetetlen elöltöltős mordályokra korlátozódik, de ezekkel többnyire csak hadonásznak. És ami a lényeg: kiderül, hogy sört főzni villanyáram nélkül is lehet, és a világbékének igenis van jövője.
Lovas Lajos Törzsszövetsége a Night Shyamalan-féle Esemény – amikor a növények öntudatra ébredve mérges gáz kibocsátásával próbálják likvidálni az emberiséget – ellenpontozása. Igaz, hogy erre a kötetre is ráment néhány fa, de haláluk egyáltalán nem volt hiábavaló. Kedves, szórakoztató olvasmányt vesz a kezébe, aki a Törzsszövetségért nyúl, és ha utazik vagy a szabadságolás perceiben szellemi táplálékra vágyik, épp olyan kellemesen felüdülhet tőle, mint egy zúzmarás pohárfalú üdítőtől. Korhatár nélkül megtekinthető és/vagy elolvasható.
