Szinte már közhelyszámba megy, hogy a hatalmi önkény olyan, minta fátum: hiába vagyunk szelídek, gerincesek és talpraesettek, ha afférunk támad valamelyik helyi kiskirállyal, eleve vesztésre vagyunk ítélve. Ősi szabály, hogy ha egy polgármester szemet vet a vállalkozásunkra vagy a fejlődés szempontjából rossz helyen lévő telkünkre, akkor nekünk annyi. Rengeteg film készült már erről a témáról, de nem emlékszem, hogy csak egyszer is nem azt volt a felállás, hogy a hatalom bitorlói megkérdőjelezhetetlenül gonoszak, a velük szembekerülők pedig ugyanilyen mértékben makulátlanok. Meglehet, azért, mert minden forgatókönyvíró és rendező arra gondol, hogy ennek az egyenlőtlen harcnak nem tenne jót, ha a megtámadott és ellehetetlenített kisemberek is hibáztathatók lennének a siralmas helyzetükért. A végén a néző még tudathasadásos állapotba kerülne, mert nem tudná eldönteni, kinek, miért van, illetve nincs igaza.
És valahol ez a kulcsa minden játszmának: ha a film nem átverési szándékkal jön létre – mint a tömeges fogyasztásra szánt néznivalók túlnyomó többsége –, akkor általában ennek a bizonytalan, nehezen körülírható fogalomnak a földi megtestesülését kutatja. Ritkák azok a próbálkozások, amelyek ki merik mondani azt a bajosan megkerülhető tényt, hogy mindenki számára egyaránt érvényes igazság soha nem létezett a földön. Az ilyen művészfilmek rendszerint jó kritikákat kapnak, bezsebelnek valamilyen soha, senki által nem hallott, de a szakmában állítólag magasan jegyzett díjat, aztán mennek a süllyesztőbe. A mozilátogatók nagy többsége, akik egyébként a bevételnek nevezett filmes vágyálmot beteljesítik, ösztönösen is az idealizált, a valósággal köszönő viszonyban sem lévő helyzeteket keresik a megtekintésre kipécézett produkciókban. Ha tehát valaki azzal jön nekik, hogy a kisemberek és a hatalom egyenlőtlen harcában olyan helyzet is adódhat, hogy a kisemmizettek maguk is felelőssé tehetők a sorsuk alakulásában, a néző vészterhes módon elbizonytalanodik. Talán még a kedve is elmegy az ilyen filmektől, elvégre tele van a világ olyan példákkal, amikor az effajta csörték a kipécézettek földönfutóvá tételével fejeződnek be. Ezt pedig moziban is végignézni, mégpedig úgy, hogy a gátlástalan bűnözők ne nyerjék el a büntetésüket, vajon kinek van kedve?
Hollywoodban az ilyen helyzeteket egyébként is úgy szokás rendezni, hogy a vagyonától megfosztott ember fegyvert ragad és cafatokká lövöldözi a vele szemben pöffeszkedő korrupt bandát. A néző ezt látva a vetítésről kifelé jövet megelégedetten gyűri össze a popkornos zacskót és azzal a nyugalmat keltő érzéssel pöccinti bele az öblös hulladéktartóba, hogy a világ ugyan nem éppen így működik, de ez a lehetőség akkor is adott, ha per pillanat őrültségnek tűnik. Ennyi pedig elég is: megvan az illúzió, hogy a velünk szembeni elkövetett gyalázatra akár ilyen hatásos választ is adhatunk, és ez éppen annyira megnyugtató, amennyi az ilyen filmek gyors elfelejtéséhez szükséges. Lehet, hogy Amerikában ez működik, de nem Oroszországban.
Andrey Zvyagintsev Leviathán című alkotása csak nemrég érkezett meg a magyar mozikba, de máris meglepően élénk érdeklődés kísérni. Pedig nem is kifejezetten közönségfilmről van szó, bár a felvezetése egy kőkemény, és tipikusan oroszos konfliktust sejtet. A hivatalos promóció így hangzik: Kolja Észak-Oroszország tengerpartján él családjával. Saját autószervize van, amely családi háza mellett helyezkedik el. Egy nap a polgármester megjelenik műhelyében és felszólítja Kolját, hogy adja át a vállalkozását, birtokát és a házát. Kolja azonban nem hajlandó teljesíteni a férfi kérését és a konfliktus eldurvul.
Ennek alapján valamilyen látványos robbantásokkal teletűzdelt fegyveres csetepatéra vagy még ennél is durvább erőszakhullámra lehet számítani, és ez az elvárás részben meg is magyarázza az átlagosnál nagyobb érdeklődést. Az emberek már csak ilyenek: szeretik a filmvásznon viszontlátni azt a fajta naturalizmust, amelytől a valódi életben jó esetben borsódzik a hátuk. De aki emiatt vált jegyet a Leviatánra, meglehet, hogy csalódni fog. Ráadásul a produkció 140 perces, ami már-már ott van a tűrőképesség vörös határvonalánál. Az időbőség meg is látszik a filmen, mert a cselekmény elég ráérősen indul. Hosszú, kitartott, de hangulati megalapozás szempontjából nagyon is indokolt jelenetek sorjázódnak, amelyek fontos eleme az Északi-tenger partjának lúdbőröztetően rideg, ugyanakkor megmagyarázhatatlan módon igéző szépsége.
Ezen a kietlenül vad vidéken, egy valaha szebb napokat is látott, de ma már romhalmazzá szelídült halászfaluban él Kolja (Aleksey Serebryakov) fiatal feleségével, Liljával (Jelena Lyadova) és az első házasságából született kamaszfiával, Romkával. Kolja amolyan jég hátán is megélő típus, ám ez a képesség ott fent északon úgyszólván az életben maradás alapfeltétele. Koljának szemernyi esélye sincs a fejlődésre, vagy legalább a vállalkozása bővítésére, de még így sem volna semmi baja a világgal, ha a helyi polgármester – tipikus maffiózó – nem vetne szemet a birtokára. Azzal a mondvacsinált ürüggyel, hogy a telken egy távközlési tornyot fognak építeni, nevetségesen kevés kárpótlással próbálja kipenderíteni Kolját a birtokáról. Mivel a jog útvesztőjében Kolja egyedül képtelen eligazodni, segítségül hívja a Moszkvában élő ügyvéd bátyját, Dimitrijt (Vladimir Vdovichenkov).
Dimitrij nagy elszántsággal és teljesen szakszerűen lát hozzá a munkához, és bár a helyzet aggasztó – Kolja fellebbezését másodfokon elutasítják –, mégis marad némi remény arra, hogy a polgármesterből kicsikarhatják azt az árat, amennyit a telek valójában ér. Dimitrij nemcsak megszorongatja, hanem meg is találja a fogást a polgármesteren, de ekkor, a lehető legrosszabb pillanatban Koljáék családjában kitör a balhé, és egy pillanat alatt összeomlik körülöttük minden. A film ezt követően matematikai levezetést idéző módon viszi végig azt a folyamatot, aminek a vége nem lehet más, csak totális erkölcsi és fizikai összeomlás.
A Leviatán fő erénye a szenvtelenül közömbösnek tűnő, ám kezdettől feszültséget teremtő pártatlansága: nem próbálja ránk sulykolni, kinek miért és mennyire van igaza, könyörtelenül halad előre azon a csapásvonalon, amelynek végállomást a legutolsó pillanatig csak találgathatjuk. Kolja egy tipikus antihős. Meggondolatlanságával és lobbanékonyságával – de főként az önsajnálatából bibliai szörnyként kiemelkedő és az egész lényét megsemmisítő gátlástalan alkoholizmusával – jelentős mértékben hozzájárul saját élete kisiklatásához. A kamaszodó Romka egy kis rohadék, még ha nyilván áldozata is a felnőttek körül kialakult helyzetnek, Lilja és Dimitrij pedig hagyják magukat belesodródni valami olyasmibe, aminek abban a kényes szituációban, amikor a polgármester emberei minden lépésükre figyelnek, nem volna szabad megtörténnie.
Valahol olyan ez a film, mint a Száz év magány volt a maga idejében: azt a világ bármely pontján, bármilyen társadalmi közegben meg lehetett volna írni, mint ahogy a Leviatánban felvázolt helyzet is univerzális filmtéma. Ebben az esetben szó sem lehet mágikus realizmusról, mert a Leviatán világa éppen annyira könyörtelen, mint az őt körbekerítő, rendíthetetlen természet. Lakóinak az a legfőbb szórakozása, hogy kivonulnak a kőpusztaságba, jól leisszák magukat, aztán pedig üres üvegekre, majd ha ebből kifogynak, levitézlett politikusok portréira lövöldöznek. Talán ez a metaforikus bosszú azért, hogy hiába köszöntött be hozzájuk is a demokrácia, a jogállamnak továbbra sincs se híre, se hamva. De ez a Lajtától keletebbre valószínűleg mindenhol így van, sőt lehet, hogy attól nyugatabbra is. A hatalom birtokosai addig trükköznek fölöttünk a jog hálójával, amíg annyira bele nem gabalyodunk, hogy vergődésünk során a saját kezünkkel tesszük tökre azt, aminek a megvédésére nem is olyan régen még szent háborút hirdettük.
A Leviatánt az oroszok állítólag benevezték az Oscarra is. Nem szeretnék most az Amerikai Filmakadémia helyében lenni.
Leviatán (Leviathan) színes, feliratos, orosz filmdráma, 140 perc, 2014 ; Rendező: Andrey Zvyagintsev; Szereplők: Aleksey Serebryakov (Kolja), Yelena Lyadova (Lilja), Vladimir Vdovichenkov (Dmitri Seleznev), Roman Madyanov (Vagyim), Anna Ukolova (Angela), Kristina Pakarina, Aleksey Rozin. Értékelés: 5
