Legyen ön is Darwin-díjas!

1994 óta kedves epizód, hogy az év végén azon izgultunk, vajon melyik önhibájából néhaiba átment idióta fajtársunk fogja megkapni az emberiség legkevésbé dicsőségteljes, de annál hasznosabb elismerését, a Darwin-díjat. Az ötlet, hogy a természetes kiválasztódás fölfedezőjének nevével ellátott díjat kell alapítani azoknak, akik a saját ostobaságuk következtében bekövetkezett halálukkal mentesítik az emberiséget attól a csapástól, amit defektes értelmi képességük továbbörökítése okozhat, nemes egyszerűséggel briliáns. A díj tehát posztumusz, így aki ráhajt, nem sumákolhat: el kell patkolnia annak rendje és módja szerint.

A díjat egészen a legutóbbi időkig mérsékelt érdeklődés övezte. Alig néhány döntőbe jutott közül kellett kiválasztani a bajnokot, mert ugye, a rajtunk kívülálló okok és balesetek nem számítottak. Valami nagy dobás kellett, például olyasmi, hogy az ember fogja magát és bemegy az éhes oroszlánok közé szelfizni egyet. Az is tény, hogy ezen a téren is észrevehető a fejlődés, mert amíg az első, 1994-es díjazott egy olyan férfi is lehetett, aki ingyen üdítőért addig rángatta a kólaautomatát, amíg az végül ráborult és agyonütötte, ma már ezzel a szerény teljesítménnyel labdába sem rúgna. Ahogy múltak az évek egyre nagyobbat kellett dobbantani az elismeréshez. Csak egy bajnokot említenék ebből a korszakból, azt a Srí Lanka-i férfit, aki magasfeszültségű trafóról próbált rágyújtani a cigarettájára.

Mindebből megállapítható, hogy a fejlődés a Darwin-díjban logaritmusos tendenciát mutat, és ahogy a versenysportban itt is megjelent a tömeges konkurencia. Külön figyelmet érdemel az is, hogy az egyéni hülyeség csodálatos gyorsasággal képes beilleszkedni az egész világot átfogó, kollektív idiótaságba. Nem arra az esetre gondolok, amikor egy társaság a Golden Gate-ról bungee jumping keretében egyszerre ugrott le egyazon gumikötélről, ami természetesen a túlsúlytól elszakadt, hanem arra, hogy a magánhülyeség képes kollektív hülyeséggé deriválódni. Legegyértelműbben a politikában mutatja meg magát mindez, mert ugye, nem kell atomtudósnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: nem vezet jóra, ha nagy tömegben engedünk be a lakóhelyünkre olyan embereket, akikről nem lehet mást tudni, csak azt, hogy semmijük sincsen, és mindent akarnak.

De a politika önmagában nem működne, ha az emberekben nem ketyegne óramű megbízhatóságával az önmegsemmisítő ostobaság mechanizmusa. Szépen illusztrálja mindezt a nemrég Berlinben tarott tömegdemonstráció, amelyet a járvány terjedése elleni intézkedések váltottak ki. A Darwin-díjra egyébként a világjárvány számos esélyest teremtett. Közéjük tartozik az az amerikai férfi is, aki merev tagadásban volt ezen a téren, ezért elment egy COVID-bulira, ahol megfertőződött és rövid idő múlva meghalt. Hozzá képest csupán az amatőr kategóriában indulhatna az a pasas, aki ugyan nem szánt szándékkal kereste magának a bajt, de amikor elkapta a vírust és az állapota leromlott, következetesen visszautasította a kórházi kezelést, mert nem hitt benne. Az orvosok szerint gond nélkül megmenthették volna, ám ő valódi IQ-bajnokként inkább meghalt.

Látható, hogy a vírus kapcsán is óriási lenne a tülekedés a díjért, de a zsűri dolgát nemcsak ők nehezítik meg. Itt van például ez a friss eset, hogy Bejrút kikötőjében felrobbant mintegy 2700 tonna ammónium-nitrát. A detonáció romba döntötte szinte az egész várost, és bár ebben a percben még nem világos, hogy merénylet történt-e, vagy egy hanyagság miatt bekövetkezett baleset, a dolognak az a tény, hogy egy metropolis közepén ekkora pusztításra képes robbanóanyagot tároltak, Darwin-díjat sejtet.

Az egyéni próbálkozások ellenére minden jel arra mutat, hogy a magányos Robinsonok ideje a Darwin-díjban is lejárt. Csakúgy, mint a tudományos felfedezésekben, ma már az idiotizmusban is az összefogásnak áll a zászló, és ezen a téren felettébb biztatóak a kilátásaink. Gondoljunk csak arra, hogy milyen kitartóan és makacs elszántsággal pusztítjuk ezt a bolygót, ami egyébként az egyetlen élőhelyünk. Ha volna egy másik Föld, ahová áttelepülhetnénk, azt mondanám: megértem az emberiséget. De nincs másik Föld. Itt vergődünk, és bármilyen kínos, be kell vallanunk, hogy ostobaságunkkal, önző, hedonista életmódunkkal a világjárványt is mi hoztuk rá a fejünkre. Lehet ennél csodásabb indoklása egy kollektív, egész emberiséget magában foglaló 2020-as Darwin-díjnak?